KIÁLLÍTÁS A HÁZFALON

INSULA DEI

GELLÉRT PÜSPÖK ÉJSZAKÁJA

THE HAPPY PRINCE

VIRÁG PÜSPÖK ÉS AZ IRODALOM

A TÍMÁR MESTER ARANYAI

AHOL VÖRÖSMARTY MELEGEDETT, ÍRT ÉS IMÁDKOZOTT

UTOLSÓ ÉNEK

...................................................................................................................................................................................

                       K I Á L L Í T Á S  A  H Á Z F A L O N...

                                       

     Az idő: 1864., másfél évtizeddel a szabadságharc után. Színhely: a Baranyamegyei Szászvár, a Mecsekvidék rengeteg erdőkkel körülvett, regényes múltú,küzdelmes életű faluja. Bájos dombjain, mint a Meggyes meg a Rózsahegye, keskeny, girbe-gurba pántlika földek hajladoztak, melyekből házanként negyedtelek jutott egy-egy földművelő magyar családnak. Akkortájt ugyan új gazdasági lehetőség alapját kezdték lefektetni azon a vidéken a megindult bányafeltárási munkálatokkal. De a környék bizalmatlanul fogadta őket. Főleg amikor sűrű füstfelleg kezdett kavarogni a vad rajzolatú Lánga meg a meredek Dobogó szakadékaiban felállított fúrótornyok körül, az avarral borított domboldalakat pedig beborította a kőszén törmeléke, a "fekete szemét". Bár a roppant erőfeszítéssel végzett földmívelés csak ínséges létet biztosított: a bányafeltárási munkálatoktól makacs büszkeséggel és félelemmel tartózkodtak. A bányatársaság a cseh és morva határvidékről  hívott munkásokat, mert a hegyháti magyar szegény parasztság Hetény, Egregy, Komló vidékén csak hosszú évtizedek ínsége és okoskodása után jelentkezett felvételre a "Hájerszobákba". De Szászváriak még akkor se igen. Ezt a települést még a rómaiak alapították, majd a középkorban bencés apátság épült itt. A falu, a környék kereskedelmi központja lett. A szászvári gazdák állatfelvásárlásokkal segítettek magukon és elégedett gőggel húzódtak be kicsiny ablakú, zsúpfedeles házaikba.

     Az egyik ilyen "szászi", kisparaszti házban született 1852-ben Kiss György, és Vokó Pintér Anna házasságából Kiss György, a hírneves szobrászművész: Fadrusz János, Zala György és Donáth Gyula kortársa. Apja annyiból nevezhető haladószelleműnek, mert elsőnek jelentkezett a bányatársaságnál fuvarozásra, erdőirtásra, azaz külső munkálatokra, hiszen négy öregről és három gyermekről kellett gondoskodnia. A hat holdnyi birtok művelése - a szántáson és aratáson kívül - teljes egészében Vokó Pintér Anna vállára nehezedett. A kis Gyuri, aki a gyerekek közt a legidősebb volt, "mint kis kondás" a szarvasjószág felügyeletével illeszke-dett bele a családi közösségbe. Gyuri, akár a többi hasonkorú pajtása, ebben az életkorban, naponta hátára vette a kenyérrel, hagymával, túróval, almával rakott tarisznyát s kezében ostorral elindult az egy, vagy két szarvasállat után a Meggyes, meg a Rózsahegy halmaira legeltetni. De a Lánga meg a Dobogó szakadékai felé nem mehettek, hiszen nemcsak a falu de az egész hegyvidék várta, hogy az aknatornyok egyszer csak kilyukasztják " a föld fekete gyomrát"... Kiss Gyuriról feljegyezték, hogy mindig nagyon komolyan, majdnem szomorúan mendegélt pajtásai között, s míg azok gyöngyvirágot, vadkörtét tépdestek, ő az erdő szélén lekuporodott a fák tövébe és meggyfeszárba mélyesztett görbe késsel mindegyre csak farigcsált. Egyszer malacokat, máskot teheneket, avagy lovakat meg szárnyasjószágokat: köztük szép, büszke kakasokat, amilyeneket maga körül látott. De embert is tudott formázni, így a két öregapját, Fóris Jóska bácsit, a kanászukat, meg a nagybajúszú Gyuka juhászt. Azonkívül még asszonyokat is. Olyan szépjárású, délceg tartású kedves parasztasszonyokat, amilyen az anyja is volt, akit különben csaknem mindig Szent Annának mintázott. Ez a nagyasszony rövid ráncos szoknyát kapott a kis Gyuri faragókése nyomán, nyakába csüngő kontykendőt a magosra tűzött fonataira s valmi elmondhatatlanul meleg bájt komoly, gondokat ismerő arcára. De kifaragta még apjának kisöccsét is rekruta korában, a kisbírót rézdobjával és sok keresztet.

     Ezeket a szobrokat anyja, rokonai, a falubaliek és pajtásai ijedt csodálkozással nézték, csak apja szégyenkezett és bosszankodott miattuk, mert nyilvánvalóan érezte, hogy Gyuri fiában nem számíthat igazi gazdasági segítőtársra,hiszen "se lát, se hall semmi érdemeset, csak ilyen mihaszna játékra van gondja". Hosszú ideig azonban mégis megelégedett a bosszús szidalmakkal, a faragókés elrejtésével, atyai pofonok osztoga-tásával. Egyszer aztán iszonyú dráma robbant a kis művész és az egész Kiss család életébe.     

     Amikor ugyanis Gyuri tizenkét éves korában kiállt a kisiskolából, nem csak az öreg teheneket bízta rá apja, hanem a rakoncátlan novendék állatokat is: a Virág és Szekfű nevű tinókat és az izmos, hetyke kisbikát, Nyilast. Tudnivaló, hogy a növendék állatok hozama minden idők minden gazdájának (szövetkezeteknek is!) legfontosabb anyagi tényezője: ezek árából került ki a családok ruházata, a szükséges gazdasági felszerelés, a múltban még az adóhátrálékra és a váltóadósságravaló is... Így hosszú hónapokig gyakran lehetett hallani  a földmívelő családoknál: "ha majd a tinók megnyőnek, ha a bikaborjút eladjuk...". Nyilvánvaló, hogy a kis Gyuri szíve ugyancsak dobogott, amikor az eleven családi kincstár mögött elindult ostorával és hátára vetett tarisznyájával  többi pajtásával egyetemben a hegyek felé: apjának szigorú, de jó szava és tenyerének meleg szorítása után.

     "Aztán eszeden légy gyerök, se a Lángáhol, se a Dobogóhol ne mennyél velük!"

    "Korán tavaszodott akkor"  - olvassuk egy száz év előtti foszlott imakönyv fedelén, visszalapozván az elmúlt időkbe és a szászi Kiss család életébe. - "Apánk az egregyi Rikájjó vízeséséhez indult a szekérrel, irtásra, anyánk az Édes-dűlőbe kukoricavetésre. Én engedelmesen a Meggyesnek tartottam, ahol a legöregebb fa gyökerére telepedve néztem a Szekfű meg a Virág járását, Nyilas bikánk ugrándozását. Amíg néztem őket, egyszerre igen nagy melegség járta át szívemet. Megkerestem a kis faragókésemet és formázni kezdtem kedves állatainkat fejüktől bokájukig, külön-külön és egészen egybe is mindegyiket.. De azért faragás közben is néztem, merre, hova fordulnak.  Aztán azt hallottam pajtásaim nagyot visítanak, de még jóanyám is éppen mellettem, hogy jajj Gyuri, Gyuri, hát nem látod, hogy a Lánga mélyibe fordulnak a tinók, meg a Nyilas?" Én csak azt láttam, amit a körte ágából kifaragtam belőlük, de azért ledobtam a kést is, a szobrokat is, és elindultam pajtásaim, meg anyám után, aki mellett akkor már a szomszédok is szaladtak: kemény, vastag kötele, kkel. Anyánk, a szomszédok, pajtásaim sikoltozása alatt iszonyú bőgést is hallottam - mire tudtam, hogy kárba mentek az állatok. De nem tudtam elmozdulni a meggyfa gyökeréről még akkor se, amikor kötelekkel húzták ki a Szekfűt meg a Virágot, é a nyakuk, a szép tarkafoltos kerek nyakuk véresen a földre lógott. - A Lánga mélyiből, a "főd fekete gyomrából" - sírdogált jóanyám - és én megsemmisülve, mondhatatlan szégyennel hallgattam. Csak akkor vígasztalódtam, amikor Nyilas bikánkat szarvávl fogva hajtották vissza házunk felé s így tudtam, hogy az nem veszett kárba... Mégis mikor este apánk hazatérve vizeskötéllel elvert: nem sírtam, nem jajgattam, mert tudván-tudtam, hogy megérdemeltem a büntetést!"

 

     A kis napló itt ugyan megszakad, de a család még élő tagjainak emlékei alapján folytathatjuk: másnap reggel Kiss György maga elé szólította legnagyobb fiát és elvitte a szomszédjukhoz, Csányi kovácsmesterhez, hogy tisztességes iparost neveljen belőle, ha már  a gazdasághoz nem ért és mindenfajta gyerekjáték helyett a kalapácsot forgatja. A kis Gyurival azonban Csányiéknak mindennap ovoshoz kellett szaladniok, mert a lovak patája helyett az élő húsba vágott a tüzes fogóval s az állatok gyakran megrúgták... Végül Csányi mester rövid két hét multán visszavitte Gyurit az apai házba, hogy "nem való az tisztes mesterségre", mert ahogy teheti, Balog korsóshoz szaladozik és a tyúkól padlásán a korsók és tejesköcsögök sarából vagy száznyi tinót formálgat, olyan tinókat, mint a Szekfű meg a Virág, melyek a Lánga szakadékba vesztek... Ezeket a szobrokat Kiss György a tűzbe akarta hajítani, de Vokó Pintér Anna kötényébe emelve a plébánoshoz és a tanítóhoz szaladt velük. Azok ketten forgatták, nézték az alkotásokat s egyszerre mondták mindketten, miként följegyeztetett:

     "Igazán kár ezért a gyerekért, kellene vele valamit csinálni, vagy valakinek megmutatni, mit tud..."

     De az idő 1864-ben járt és tehetségkutató intézet híján, se plébános, se tanító nem tudott tanácsot adni Vokó Pintér Annának.

     "Akkor ha nem kell mesterségre - jelentette ki Kiss György -, hát legyen belőle bányász. Jövó héten meg sem állok vele a Hájerszobáig." A kijelentést rettegés és szégyen fogadta a családjában és szomszédságban egyaránt s mert szombat - Szent Anna napja - volt: Vokó Pintér Anna  a kis kápolna felé tarott sírásra és könyörgő imádkozásra.Ott, amíg elsorolgat-ták a maguk teremtette "létányia" szavait, Csabay harangozó csöndesen pipára gyújtva vígasztaló dünnyögésbe kezdett: "Az őszön bérmálás lesz hajjátok, te Panni! akkor ájjon ki ez a te faragó gyerököd a püspök elé avval, amit tud. Annak van hatalma is, okossága is, és Isten után csak ő segéthet a szegényen. " Csak Ő - kapaszkodott a szavakba Kissné Pintér Anna, és hazatérve a kiskapuban csöndes beszélgetésbe kezdett Gyuri fiával. A beszélgrtés után Gyuri odaállt apja elé és ezeket mondta: 

     "Csak ezen a nyáron faraghassak még édesapám. Ezen a nyáron, a bérmálásig! És ha akor se lesz velem semmi, akkor magam megyek jelent-kezni a Hájerszobára".

     Erről szászvári bérmálásról 1864 őszén ezeket jegyezte fel a Historia Domus lapjaira Szilvássy káplán:

     " Girk György kegyelmes püspök urunk, amikor átszaladtak vele a négyes fogat lovai felvirágozott zászlós diadalkapunk alatt, jobbra-balra osztogatta az áldást a falu ünneplő ruhás népére. Ám egyszerre, ahogy Kiss Györgyék portájs elé értek, fölállt a kocsiban és kesztyűs kezével  a kocsis gyeplőjéhez kapott, mire a fogat azon nyomban megállt vele. Ő, kegyelmes püspök urunk, összefogta gyönyörű piros köpenyét s a rajta csillogó arany keresztet, s mintha ki akart volna ugrani a kocsiból. De csak állott és nézett. A Kiss Györgyék házfalát nézte - mert erre a falra a kis Gyuri fekete szénnel, az egész Szászvárt rárajzolta papostól, tanítóstól a kanászig, a juhászig, öreget és fiatalt egyaránt.. Aztán az állatokat is, a jójárású lovakat, a szép teheneket, malacokat, bárányokat, aprójószágot, ahogy látta és ösmerte. Benn a templomban már szólt harang és Szőlőssy káplánunk az Ecce sacerdos Magnust énekelte... A nagy főpap azonban Girk kegyelmes püspök úr, nem figyelt erre, minthogy nem látta a csipkés karinges papokat, a pirosruhás minisztránsok meg a bérmálandók seregét, csak a kis Gyuri faluját, ott  a házfalon, meg a fából faragott, sárból gyúrt szobrokat, amikkel a gyerek telirakta a kis ablakokat, meg a tornácot, mintha szívét-lelkét öntötte volna a nagyvilág és a föld hatalmasai elé...

     Kissné asszony, a Gyuri gyerek édesanyja meg ott térdelt a kisajtó előtt és sírva esdekelt a püspök felé: Az én Gyuri fiam ezt nagyhatalmú püspök úr! Az enyém! Gyuri apja meg szégyenkezve törülgette homlokát: Én nem akartam, nagyságos püspök úr, csak megengedtem, hogy tegye a kedvit még az egyszer... Mert én... De Kiss Gyuri bácsi többet nem mondhatott, mert a püspök titkárához fordult, a fiatal Troll Ferencz főtisztelendő oldal-kanonokhoz, aki csillogó szemmel kiáltott mellette: Nemde pompás látvány, kegyelmes atyám? Nemde pompás? Girk püspök körül fordult a papok, a hívek, az ünneplők között egyenesen Kiss György bácsihoz és feleségéhez: Aki ezeket rajzolta, faragta, nagyra hívatott istenáldotta művész és hozzák el hozzám a plébániára a bérmálás után, hogy beszélhessek vele!"

     Ennek a beszélgetrésnek következményeként még azon az őszön, 1864-ben útnak indították Szászvárról a kis Gyurit Grázba Kelcz Ferencz fafaragó mester műhelyébe. Ennek a mesternek legfőbb érdeme, hogy már az első héten felismerte a hat elemit végzett parasztfiúban rejtőző hatalmas tehetséget, s tanításához kevésnek érezte a maga tudását és műhelyét. Nem nyugodott addig, amíg a fiút az egyházi és világi hatóságok segítségével Münchenbe nem irányíthatta, majd utána  Róma, Berlin, Párizs művészi körei felé, ahonnan csaknem két évtized múltán került vissza Magyarországra.

     De sem olasz, sem német, sem francia művészi irányok nem tudták elnyomni Kiss György lelkében élő népi erőket, szülőföldjének ízét, zamatát. Budapesten letelpedve megkezdte alkotásainak sorozatát. Minden alakjában hazai arcok, hazai lelkek éledtek újjá, jóformán az egész Szászvár környéki magyar parasztság. Így a Szépművészeti Múzeumban látható Kardhordozó apród, édesapja kisöccsét örökíti meg rekruta korában, ahogy vadkörtefából kifaragta magának.  A Kakastolvaj a Balog korsós inasa, meg kakasa. A keszthelyi Berzsenyi szoborban apjának  kemény, éles vonásai, Veres Pálné finom márvány feje, akárcsak minden asszonyalakjának, Vokó Pintér Anna tiszta arca, a hegyháti parasztasszony kedves komolysága mutatkozik. Az Európa hírű, Pécsi Szepesy szoborban nemcsak a könyvtár palotát éppítető, hanem a lendületes mozgású Girk György is benne rejtőzik, aki megállítatta négyes fogatát, s diadalmas útjára segítette a magyar szobrászat egyik legizmosabb tehetségű művészét: Kiss Györgyöt!

 

 .................................................................................................................................................................................

                                     I N S U L A  D E I

   

                                                  I. 

 

     A püspök, Eszterházy László gróf kissé mogorván forgatta kezében a  verespecsétes, finom hártyalapot, amit a miséről jövet adott kezébe kedves papja, Erdődy József, ezekkel a szavakkal:

     - Fontos levél főtisztelendő püspök úr! A császári kabinet leirata.

     Erdődy József oldalkanonok, egyidős volt a püspökkel, túl az ötvenen.

Rendíthetetlen nyugalom és erő áradt olajbarna arcáról és sötéten villogó szeméből. Kevés beszédű, csöndes ember volt. akárcsak püspöke. De Erdődy hallgatagságából a lélek békéje és fönséges harmóniája áradt. Eszterházy püspök hallgatagsága, szótlanságnak, mogorvaságnak számított és untalan háborgások gyötrelmét hordozta.

     Amikor a levelet átvette a kanonoktól, egy árnyalattal mélyebb lett a szeme közé vésett ránc:

     - Korán reggel császári köszöntő, kedves Erdődy? Vajon felségsértésnek számít-e, ha kimondom, nem túlságosan örvendezem e kegynek?! Majd később elolvasom, kedves Erdődy. Majd később!

    Erdődy, aki fiatlabb éveiben jezsuita volt, türelmetlenül kapta hátra fejét.

     - Talán mielőbb, főtisztelendő püspök úr! Mielőbb!

     Hangja oly sürgető volt, hogy a püspök riadtan nézett rá

     - Szent Sátán ivadéka, te! - mormolta kissé megszégyenülten - olyan vagy éppen, mint Nagy Szent Gergely, az sem ismerte a türelmet, a várakozást, ha valami fontos elintézni valója akadt, Lehet, hogy igazad is van. Egyelőre mégsem óhajtom látni Josephus császár üzenetét. Ezt is, mint évek óta a többit - négy éve már, Erdődy! - szépen a fiókba tesszük. Betegségünkre hivatkozva... 

     Erdődy szemét konok láng futotta be.

     - Gondolom, ezt a levelet nem teszi fiókba főtisztelendőséged! Akármilyen beteg is, a püspöki választ meg kell adnia.

     Akkor Erdődy meghajtotta a fejét és kifelé indult. Látszott, attól félt, hogy tiszteletlenségre ragadtatja magát hirtelen haragjában. De a püspök, mielőtt kanonokja elérte volna a finom faragással díszített ajtót, halkan, szelíd szeretettel utána szólt:

     - Pax et Bonum, kedves testvérem Krisztusban! Csak béke és jóság és megértés mindig, a gyengékkel is.

     Erdődy a foga közül szűrte szaggatottan, megszégyenülten és megindultan:

     - Laudetor Domine episcopus.

     A püspök, amikor egyedül maradt, felkelt íróasztala mellől. Szeme átsiklott a fenyegetően fennséges aláírás fölött. Négy év óta, mióta pécsi püspökség javadalmába és tisztségébe ültette József császár kegye és szeretete, több ízben látott ilyen finom írású, veres pecsétes császári episztólát. Titkárától és papjaitól tudta, hogy a nevezetes dekrétumának , az 1871. év februárjában keltezett egyháznyirbáló rendelet végrehajtását követeli bennük a császár. Nem kételkedett, hogy ez a mostani is emiatt íródott.

     Átsétált egy széles, világos terembe, melyet ízlése, és a kor divatja szerint - dús oszlop-, és mennyezet díszítéssel, - építettek át püspöksége alatt. Ablkain napfény áradt befelé. Kívül a kövezetlen Dóm téren csak a plébánia ház táján mutatkozott néhány ballagó ember. A kékruhás püspöki hajdú ásítva ténfergett oszloptól-oszlopig. A kőedények piacáról, Szent György szobra mellől halk zümmögés zengett. A sandervár vizének puha csobogása.

     Tavasz volt. A város kéklő hegyéről, a Mecsekről áradó vadcseresznye és ibolya illatban galambok szálldostak. Nyugodt, békés és csendes világ volt ez. Eszterházy összekulcsolt kézzel nézte és sóhajtott, még csöndesebbre, még békésebbre vágyakozott.

     A püspök hosszú éveket töltött kolostori magányosságban, a pálosok fehér ruháját viselve, és untalan azt a régi gondtalanságot, egyszerűséget kívánta vissza. A császári levél miatt, még fájóbban, még sóvárgóbban, mint bármikor négy éves püspöksége alatt. Tudta, hogy künn a kancelláriában fekete reverendás falusi papok várakoznak, hogy beszámoljanak a néhány esztendő óta rendbe hozott egyházmegye dolgairól. Kocsin és gyalog érkeztek, egy, vagy két nap is eltelt, amíg Pécsig eljutottak. Aztán az is eszébe jutott, hogy Szányi Ferenc olvasókanonokot is iderendelte a mai napra.

      Visszasétált íróasztalához. Hát mindegy, ezt a levelet mégis el kell olvasnia! Amilyen határozott, egyenes ember az olvasókanonok, még azzal köszöntene rá: Vajon mi hír Bécsben, Domine epicopus? Sohasem múlasztja el Klimó püspök érdemeit emlegetni. Mindig elsorolja alkotásait: a könyvtár felállítását, templomok építését, iskolák megteremtését, plébániák szervezését. Eszterházy püspök ilyenkor azt érezte, Szányi Ferenc azért dícséri nagynevű elődjét, mert talán az őt megillető alkotások létrehozására szeretné ösztökélni.

     Leult és maga elé terítette a levelet. A megszólítás ellen nem lehetett kifogás! Finoman cizellált, művészien szép betűk sorakoztak eléje:

     "Magnificentissime et reverendissime Domine Episcopus! Charissime mi Amice!"

     Minden szó élő bizonysága annak a meleg, méltányoló barátságnak, mellyel a habsburgi ház Mária Terézia óta kitűntette az Eszterházyakat. Ezt az egyet, úgylátszik, József is átvette anyja politikájából. A püspök akaratlanul is visszagondolt arra fényes ünnepségre, amivel fiatal korában, - Mária Teréziát fogadták Eszterházán. Olvasni kezdte a levelet, de ahogy előre haladt, hamarosan elhomályosult ez a régi, fényes emlék. A kedves barát, amelyet Jozephus annyira kihangsúlyozott, egyre messzebbre tűnt és csak a főtisztelendő, nagyságos püspök úr maradt! Egy ősi egyházmegye feje, annak minden felelősségével, sérelmével és haragjával. Odacsapta a királyi levelet. Keze ökölbe szorult fölötte. Vér futott agyára, harag hullámzott végig rajta. Hirtelen megrántotta a csengőzsinórt. Fiatal, gyorsléptú pap, a titkára lépett be.

     - Erdődy és Szányi kanonok urakat kérem!

     A tikár szeme megakadt a kiterített levélen és látta Jozephus nevének gőgös kacskaringóját, de már ment is, sietett küldeni a két kanonokot...

     Szányi Ferenc, ahogy megcsókolta a püspök gyűrűjét, vídáman hunyorintott.

     - Egyszóval akkor, főtisztelendő püspök úr, ma megtartjuk az erdő vizitát?!

     A püspök végigsímitott homlokán. Tudta, hogy a mai napra tűzték ki a püspöki erdők megszemlélését. Fanyarul elmosolyodott.

     - Van itt vizita, kedves Szányi! A császári sekrestyés minden időre elvette kedvemet a mecseki erdőbirtoktól...

     Erdődy harciasan kihúzta magát. Ő már olvasta a levelet, előbb, mint püspöke.

     - A magyar egyház nem fogja tűrni a pofonokat, még ha császári kéz adja is! Demonstrálni fogunk.

     Szányi arcáról eltűnt a vidámság. Keményen, határozottan emelte fel kezét.

     - Meg van írva, a pokol kapui sem vesznek erőt rajta.

     A püspök összeroskadtan ült.

     - Tiétek a vita, enyém a végzés.

     Szanyi ekkor merészen odanyúlt a levélhez.

     - Megengedi főtisztelendő püspök atyám? De nem várta meg az engedélyt. Gyorsan olvasta a sorokat:

     - "Meghagyom főtisztelendőségednek kedves Barátunk, hogy az 1781. év februárjában keltezett dekrétumunk végrehajtását ez év március huszadik napjánál tovább ne halogassa! Mindennemű szerzetről, melyek az egyházmegyéhez tartoznak, akár tanítók, akár kompletálók, részletes kimutatás küldendő. Nevezetesen, a vagyoni helyzet feltűntetésével..."

     Szányi itt fanyarul fölnevetett.

     - Olyan szegény lett a Nagy Királynő fia, hogy az egyház javaira áhítozik?

     A levélben még ez állott:

     " A császári biztosok a helytartó tanácsnál legkésőbb ez év augusztus hóig jelentkezzenek, amikor is a rendházak felosztása megkezdődik..."

     Sokáig csend volt a teremben. A csendben csak a sandervár fínom zümmögése hallatszott.

     - Már csak négy hónap, mormogta Endrődy. Ha valami csoda nem történik, vehetik mind a vándorbotot.

     - De hová - tört ki a püspök - és én küldjem őket? Én? Mi lesz velük? Mihez kezdjenek? Feleljen nekem kedves Szányi!

     Szányi vállat vont, szürke szeme acélosan villogott.

     - Amihez az apostolok reverendissime Episcopus! Tanítók és igehirdetők lesznek, úgyis kevés a világi pap. Aztán majd kivárják a végét. Kivárják!

     - Könnyen beszél, - mondta a püspök, - mert nem próbálta, nem ismeri, mi az, klastromi védettség után, a világ szolgájává lenni! Vannak köztük öregek, betegek is... 

     A püspök láthatóan szenvedett, mély, keserű emberi szenvedéssel. Panaszosan ömlött belőle a siralmas szó:

     - Négy éve vagyok köztetek. A dekrétum itt várt rám a püspöksüveggel. A dekrétum, melyben félezer év alkotásait töri össze a császári kéz.

     Ez a császár különösen kitűntetett bennünket, Eszterházyakat. Nyilván a Habsburg-ház iránti hűségünkre apellált, amikor úgy Egerben, mint itt Pécsett tőlünk választott és rendelt püspököt. Egerben szapora térítéssel válaszoltak. Én betegségemre hívatkoztam. Betegségem, mint tudjátok...

      Elhallatott. Szányi és Erdődy lehajtották fejüket. Püspökük betegsége régóta látható volt. Ezen a betegségen nem segítetett semmiféle orvosi praktika. A szálas, szikár férfi naphosszat magányosan sétált a parkban, a szobákban, Hallgatag komorság kínozta.

     A püspök megtörölte homlokát, melyet apró verítékcsöppek leptek el. A betegségem, mondta nagyon zavartan nyugtalanság. Csak annyi, hogy untalan kiállthatnám a zsoltárossal: Miért vagy én lelkem szomorú, miért háborogsz untalan? Ó, de higyjétek meg, inkább vállanám kezem-lábam szaggatásait, avagy a himlőt, mely gyorsan halált hoz. És jaj, mi lesz ezentúl kedves testvéreimmel, fehércsuhás pálosaimmal? Mondja kedves Szányi, bántották ők, a jakabhegyi remeték Josephus császárt?! Mert őket is, még őket is szélnek kell bocsátanom?!

      - Talán mégis jobb lenne  m a  megtekinteni a mecseki erdőbirtokokat püspök urunknak?! Püspök úr mindig azt vallottam, hogy nagy megpróbáltatásokban, nagy gondokban, erdők mezők csendjébe kell menekülnünk. Isten legcsodálatosabb alkotása, a szabad természet szemlélésében megenyhül a lélek. Gondoljunk csak remete Szent Pálra. Milyen bölcsesség élt benne, hogy puszták magányába menekült. Javaslom tehát, tartsuk meg azt az erdővizitát...

     A püspök hol őt, hol Erdődyt nézte. Oldalkanonkja hevességétől, türelmetlenségétől mindig félt egy kicsit. És a messzi falvakból reá váró papok, akik egy intését, jó szavát várják... Most nem tud nekik semmi jót mondani. Erdődy hallgatott. Aztán látva a püspök réveteg, félénk tekintetét, azt mondta:

     - Valóban ez lesz most a legjobb Főtisztelendőségednek! Valóban...

      Ő, legszívesebben odaült volna az asztalhoz megmártotta volna pennát a kalamárisban és írt volna heves, kifakadó szókat a "császári sekrestyésnek", ahogy Nagy Frigyes nevezte el Mária Terézia fiát egyházi reform terveiért. De a püspök gyorsan és örömmel a menkülés szándékával, erősen megszorította kezét.

     - Szányinak igaza van. Legjobb, ha most vele megyek. Majd ön kedves Erdődy beszélni fog paptestvéreimmel helyettem és nevemben is. Meg fogják érteni!

     Szányihoz fordult, csaknem vidáman.

     - Fogasson kedves fiam és induljunk. Azonnal induljunk!

     Szányi meghajolt, aztán megkerülve a kancelláriához vezető ajtót, a püspöki lakosztályon keresztül, elhagyták az emelei fogadótermet. Pár pillanat múlva a barokk palotát is...

 

                                               II.

 

    Hosszú ideje szaladt velük az ezüstküllős püspöki fogat. Kenderszínhajú, bronzvörös arcú vén kocsis és ezüstdíszes, kék ruhás hajdú ült a bakon. Amikor a város hegyre hányt házai, girbe-gurba keskeny utcái, poros terei, fénylő tornyai elmaradtak mögöttük, Szányi kanonok halkan odaszólt a kocsisnak:

     - Eressze meg a gyeplőt, Vince.

     Az nem várt újabb parancsra. Kemény, széles öklében megsiklottak a kantár fekete bőrszíjjai, a négy almásszürke lobogva rázta hátra világos sörényét. Táguló orral szippantották be a zsendülő mezők illatától terhes levegőt és szinte repültek a hegyekbe kanyargó mecseki országúton.

     Szányi kanonok vidám történeteket mesélt. Sokáig pasztorált falun, ismerte a jobbágy-parasztok, kisnemesek egyhangú életét, a virág szagú falusi templomok világát, s nem fogyott ki a szóból. Eszterházy püspök a hintó oldalába húzódva, mosolyodva hallgatta, de Szányi érezte, ez a csöndes, puha mosolygás, nem az ő történeteinek szól. Éppen beértek a Mecsek sötétlő erdejébe, amikor hangosan felnevetett, megszakítva Szányi 

 jóízű vadász kalandját a megszaladt nyúlról.

      - Gondolja kedves fiam, a császár örülne odafenn, hogy így semmibe vesszük?

      Szányi erre abahagyta az adomázást. Sajnálta és szánta püspökét. Riadtan vizsgálgatta oldalvást.

      - Nagyságod is tudja, hogy a császár elől nem lehet elmenekülni. De mégha lehetne is, van nagyobb úr nála. A lelki és püspöki lelkiismeret.             A püspök homloka elsötétült. Hárítóan emelte fel kezét. Nagyot sóhajtott. Tudom kedves Szányi, tudom.

     Azontúl már csöndben maradtak. A püspök arcáról eltűnt a csendes mosolygás. Komor, fájdalmas sötétség lepte el vonásait. Keze fázósan kulcsolódott össze. Csak nézett előre mereven, mozdulatlanul. Szányi magyarázni, mutogatni kezdte a látnivalókat, de a püspök nem látta azokat. Csak ült közönyös egykedvűségben, hűvösen, hidegen.                           Szányi nem hagyta magát se elhallgattatni, se megfélemlíteni. Tudta, hogy püspöke még sohasem járt ezen a vidéken. Ő itt növekedett fel, minden zugát, minden hajlatát ismerte. Kies völgyeit, mély erdőit, tiszta forrásait, napfényes tisztásait. A sziklás hegyoldalakat és a beomlott középkori, török hódoltságban kezdetleges bányáit. Szerette volna, ha püspöke is megismeri, megszereti ezt a tájat, birtokait.                                   - Ennek a mi hegyvidékünknek az a sajátsága püspök úr, hogy rendkívül szépséges. Nem olyan monumentális, mint az északi, vagy erdélyi hegyek, de minden vonala csupa harmónia. Most még csak március közepén tartunk, de máris hogy zsendül minden. Másutt ilyenkor még havazás járja és fagy. Itt már, ha figyeli nagyságod, bújnak a virágok kifelé, korán kezdődik és sokáig tart a tavasz. Itt a hegyek között, egy ősi faluban káplánkodtam valamikor, Magyarszéken. Vendégségbe voltam hívatalos valahová egyszer. Reggel a mise után indultam el gyalogosan és csak jó alkonyatra értem oda. Kérdezték, hol, merre jártam? Nem tudtam elszakadni az erdőtől, a madarak dalától...                                                      Apró falvak fehér tornyai maradtak el a völgyek mélyén. Szányi egyenként sorolta őket. Elsorolta a hegyek nevét, melyeket a püspök nem láthatott a palotája erkélyéről, bár a Mecsek ott kezdődött a város fölött, mint sötét bástyafal. A hegyek hullámos vonallal rajzolódtak fel a kék márciusi levegőbe. A földeken kékinges parasztok szántottak. Faekéjük alatt sötéten porlott a föld, nyomukban földszag párállott.                                 Egy háromszor fölmagasodó, fával borított hegyoldal lábánál Szőnyi megállította kocsit.                                                                                       - Ha nagyságod parancsolja, Hosszúhetény plébánosánál pihenőt tartunk. Onnét már rosszabb az út, lassabban haladhatunk, mire odaérünk Zobákhoz, az erdőbirtok pusztájához...                                                           A püspök felriadt. Azzal a plébánossal beszélgetni kellene a császári dekrétum könyörtelen parancsáról is... Nem, nem akarom most.                      - Maradjunk csak a kocsin és inkább haladjunk lassan a hegy alatt.              - Az a Hármas-hegy - mondta Szányi büszkeséggel és örömmel, hogy püspöke valami iránt érdeklődik végre. Most már hamarosan megláthatjuk a Mecsek legmagasabb pontját, a Zengőt. De oda nem lehet kocsival eljutni, mert nincs kocsinak való út. Hónapok is elmúlnak, míg ember vetődik arra.      A püspök hirtelen megélénkült. Arca kipirult, szeme csil-logni kezdett. Azok a csöndes, de szívós életről tanúskodó fehértornyos kis mecseki falvak nem érdekelték. Az erdőbirtok sem. De az a hely, ahova nem lehet kocsival eljutni, ahol nincs út és nincsenek emberek, az már igen! Szent Pál szerzetében végzett meditációi után sóvárgó vágy gyúlt ki lelkében. Püspökségét fényes tehernek, gazdag börtönnek, ragyogó bilincsnek tartotta, melyet alázatosan illik viselnie. De ez, ez egészen más. A magányossághoz, csendhez, az elvonultsádghoz a lelkével vonzódik.                - Oda menjünk kedves Szányi - mondta gyerekes erőszak makacs-ságával.                                                                                                      A kanonk meghökkent.                                                                      

     - De az út, püspök úr? Kocsival nem lehet...

      - Menjünk hát gyalog, - tört ki a püspök s kissé lehunyta szemét a reá váró örömtől. - Persze maga nem tudja, kedves fiam, hogy ifjú koromban, milyen sokat barangoltam erdők és hegyek között. Szálljunk le és induljunk, kedves Szányi...

     A kanonok csendesen odaszólt a kocsisnak és megállást parancsolt.

     - Itt maradjon és várjon - mondta Vincének.

     Aztán megindultak a Hármas-hegy alatt vezető úton, de még hallotta, hogy Vince azt mondta a hajdúnak, ilyet Klímó püspök sohasem cselekedett Egy rozoga, bedőlt falú vizímalom mellett haladtak el, és az ösvény kezdett lassan a hegynek kapaszkodni. Szányi kényszeredetten felsóhajtott.

     - Keserves lesz rajta járni, püspök úr!

     Eszterházy püspök azonban frissen, vidáman lépdelt tova rajta. Szányi alig tudta követni, olyan lendülettel indult útnak, annyi kiváncsisággal, örömmel. Aztán elmaradt tőlük az emberi szó, a vizimalom zúgásával együtt.

     Szűk völgybe jutottak, kitaposott ösvény kanyargott benne.

     - Hiszen remek út van itt, puhább és kényelmesebb, mint a városi kövezet, - mondta a püspök.

     - Hát az igaz, amit nagyságod mond - nevetett a kanonok. - Talán száz év is elmúlik, mire a város utcái járhatók lesznek, hiszen a Dóm tere is milyen elhanyagolt, sáros és poros.

     Az út lassan emelkedett. A völgy egyre szűkebb lett előttük. Aztán a Hármas-hegy oldala egyre alacsonyabb, míg a másik, büszkén az égre mutatva, mindig magasabb.

     Szányi kanonok oda mutatott.

    - Az ott a Zengő!

     Eszterházy püspök megállt és felnézett a hegyre.

     - Ez nagyon szép, itt minden zeng - mondta tűnődve. - Talán azért is nevezik Zengőnek ezt a hegyet? Figyelje csak...

     A szó elúszott finom hullámokban. Aztán elhalt és nyomában titokzatos zengés hallatszott. A csönd muzsikált, a csönd...

     A püspök olyan halkan lépdelt, mint a Dóm oltára előtt. Egyikük sem szólt, mert itt kicsiny maradt minden emberi hang. Magasság és mélység, a hegy magassága és a lélek mélysége.

     Néhány lépés után, a völgy bal oldalán egy széles völgy nyílt, kis fenyvessel az elején. Szembe állva heggyel, a püspök kitárta karjait, egész lénye szinte lázban égett.

     - Omnipotentes aeterna Deus! Itt az örökkévaló Isten. Itt ebben a csöndben.

     Letérdelt a tavaszi fűre s úgy maradt kitárt karral, szótlanul és imádkozva öntudatlan elragadtatásban. Hosszú pillanatok teltek el így. Szányi összekulcsolt kezébe rejtette arcát.

     - Milyen messze van innen, ami földi! - mondta a püspök. - Milyen jó is, hogy vannak ilyen helyek, ahova hónapszám nem juthat ember...

     - Ez itt mind nagyságodé - mondta Szányi. - Fel, egészen a hegy tetejéig, de túl a hegyen, a völgyeken: mind-mind püspöki javadalom. Idáig nem vágtunk utat errefelé, hiszen az emberek - mégha püspök is, - szívesebben élnek városban, mint az emberektől lakatlan magányos hegyekben. A Zengő elzárja ezt a tájat és őrzi. Ide püspök úr, még Jozephus szeme sem érhet el soha...

     Most önkéntelenül is hangosan felkiáltott Eszterházy László püspök.

     - Itt fogok építtetni, kicsiny kastélyt, templomot. A kastélynak sok-sok szobája lesz, akkorák csak, mint egy cella. Amilyenben én is éltem, míg pálos voltam. Augusztusban pedig, ha Isten meg nem akadályozza Josephus terveit, és feloszlatja a rendházakat: Ide hozom kedves pálosaimat. Persze csak az öregeket és a betegeket, akik nem tudnak már sem tanítani, sem prédikálni. Én is köztük lehetek, ha munkám engedi...

     A kanonk megrendülten hallgatott. Annyi bizonyos, nem mindenkinek jutna eszébe, ember nem lakta helyen építsen. Azt tartották a püspökről, hogy magányos, mogorva lélek, de ez a magányosság gazdag, telt és bölcs. Látszott, egészen elragadta a terv és azzá tette, amilyennek mindig látni szerette volna: alkotó, parancsoló főpásztornak. Püspöke nagy lelkese-déssel beszélt tovább.

     - Igen, kedves fiam, ide szembe a heggyel, ide kívánon éppítetni a kastélyt. Címerem ott lesz a homlokzatán s családi vagyonomat használom megépítéséhez. Így azt látok benne vendégül, akit akarok! Különben talán még ezt is elkonfiskálná a császár. Kis kápolnát is kell hozzá építeni, oratóriummal, hogy misézhessenek, imádkozhassanak az én kedves vendé- geim, akiknek itt kastélyt építek. Aztán majdcsak kivárjuk, míg sekrestyés viharverése is elvonul fölöttünk. Szigete lesz a várakozásnak, INSULA DEI, Isten csendes szigete...

     - Mit szól ahhoz, kedves Szányi, ha védőszentem után Szent Lászlónak nevezzük ezután ezt a helyet? És mivel ilyen már több is van az országban, mondjuk hozzá még azt is - Püspök - Szent - László...

     Nem várta be, hogy kanonokja valamit is mondjon. Megfordult gyorsan és visszafelé indult az úton, amelyen jöttek.

     - Nincs idő a tanakodásra - mondta a sietésben kifulladva, amikor a hintóhoz visszaérkeztek. Most március van és augusztusban délre szállnak a madrak! Sietnünk kell!

     - Hazamenvén levelet írunk a császárnak, cselekedjék lelkiismerete szerint! Mi pedig nyomban behívjuk Sartori mestert, az építészünket. Azonnal meg kell kezdenünk Püspökszentlászló építését! Remélem, őszig elkészülhet? Mit gondol, kedves Szányi?

     A kanonok nem tudta elmondani, amit most gondolt. Inkább csak érzése volt, megérzése annak, hogy semmiben nem mondhat ellent. Amit most beszélt Eszterházy László gróf: az a nagyúr volt, a püspök és főpásztor, akinek engedelmességgel tartozik.

     Jobbágy is, telepes is, kézműves is van bőven. A püspök akarata parancs, Magnificentissime Domine.

     Eszterházy László csendesen elmosolyodott. Fölemelte két ujját.

     - Gondolja, csak a püspöké, kedves fiam? Én úgy érzem, a püspökön keresztül a Mindenható akarata, hogy valahol türelemmel meghúzódhassék néhány öreg szolgája. Hogy adventi lélekkel, adventi hittel kivárhassuk mindnyájan ezt a vihart is!

     A négy almásszürke elindult vissza a városba, ahonnan jöttek. Öreg Vince is a hajdú is, merő csodálkozás volt. Csak a Hegy nem csodálkozott.

            A H E G Y, melyben örökké való hatalom élt és látott.

 

 

                         G E L L É R T   P Ü S P Ö K   É J S Z A K Á J A

 

    A Balaton nyugati partján két férfi alakja vágódott bele az alkonyi suga-rak özönébe. Szikrákat csiszolt a tűnő napfény a víz zöld, dúló fodraira és visszatükröződött a közeli fákról, a fáradt vándorokról. A tó háborgott. Fé-lelmes volt nézni a hánytorgó víztükröt, amely mintha ezerfelé szakadt volna, úgy repedezett, cikázott, hullámzott. Valami belső vad zivatar száguldott a mélyben s a fel-feltörő morajlás messzire elzúgott a bazalthegyekig, a Bakony archaisztikus kolosszusáig.

- A Pannon tenger haragszik – mondta egy pillanatra megállva az egyik férfiú, aki a bencések sima, fekete ruháját viselte. Alakja magas volt, szinte szikár, haja rövidre vágva. Homlokerei néha hevesen felduzzadtak, s nyaka úgy pirult, mint a szőlőfürt őszidőben. Csak a szemei voltak túlságosan fényesek, egy papnak, Isten messze néző remetéjének.

E férfi Gellért volt, Csanád első püspöke.

- Siessünk, Valter - intett szerzetestársának, aki a pillanatnyi megállást felhasználva, érzelmes sóvárgással nézte a Balaton csodaszép képét.

- Sietnünk kell, hogy sötétség előtt érjük el a Bakony erdőit, különben eltévesztjük az utat. Valter, ne nézd a vizet, jöjj…

Valter felsóhajtott. Szőke, német feje merőben elütött uráétól. Hisz Germánia hűvös, szellős tölgyei alatt nem tűz oly hevesen a nap, nem is vonhatja be a homlokot oly sötét pírral, mint a bronz, a haj sem lehet hát oly szikrázóan fekete… De a lélekben sem okoz annyi forró zűrzavart, mint Itália az ő fiának. Valter szerette a csendet, Gellért úr a harcot. Valter szerette a méla templomi éneket, Gellért úr a színes, kissé világias dolgokat, melyeknek dallamát a lobogó déli temperamentum komponálta. Ő lesütötte szemét, amikor letérdeltek eléje a szép barbár asszonyok. Gellért utánuk nézett s nem egyszer feledte pillanatra aszkéta voltát e pogány berkekből kibukkant szépségek miatt.

- Min gondolkozol, Valter? Ne mélázz most…

Már hetek óta jártak az országban. Hol gyalog, hol lovakon. Mikor elindultak Csanádról, még alig sarjadt a búza a barázdákból, most pedig, maholnap letörik a kalász feje is. És mindeddig nem tudta még Valter, hogy miért e járás, miért e sietés? Otthon, Csanádon csak annyit mondtak a kanonokházban, hogy látogatást tesznek a pannoniai egyházmegyéknél. Mikor a csanádi hívek meghallották útnak indulásuk hírét, mindannyian elkísérték őket a Dunáig. Egész processzió volt az! Az asszonyok selymeket, gyönyörű hímes bársonyokat göngyölítettek Gellért úr lábai elé. A lányok meg gyöngyöt és vízililiomot szórtak a porba. A férfiak felszerelt lovakat ajándékoztak nekik. És Gellért úr, mikor felszálltak e kompra, úgy beszélt, olyan szaggatottan, olyan fájdalommal, mint aki búcsúzik. Ahogy visszapil- lantott a pusztára, a még műveletlen magyar hívőkre, a szeme valahogy homályos lett s a keze olyan erővel rántotta meg a kantárt, hogy elszakadt.

Mikor elérték a pannoniai partot, a lovakat odakötözték a parti fűzfákhoz, a csatlósokat is visszaküldte Gellért úr s ők ketten, egyedül, csupán nehéz, faragott papi botjukat vívén magukkal, megindultak Fejérvár irányá-ba.

Egyik nap beesteledett, amikor a Velencei-tó nádasai elé érkeztek. Kicsit tűnődtek, hogy behúzódjanak-e a sűrűbe, de olyan sötét volt a mocsaras táj, semerre sem láttak utat. Egy széles levelű fűzbokor alatt húzódtak meg.

Már aluvóban voltak, amikor a berek legmélyén valami mozgolódó neszt hallottak. Előttük imbolygott jobbra-balra a nádak karcsú tömege s közel a vízhez tűz csillogott.

Lassan befelé kezdtek csúszni a nedves talajon. Óvatosan szétvonták a nádak függönyét. És odabenn, a rejtett tisztáson egy csomóban, melynek megkapó szépségét, vad báját még a művelt germán nép sem tagadhatta, pogány, barbár magyarok ültek. Látták a főpapot nemes alakjával, hosszú lengő szakállával. A fehér paripát. A nők színes, viruló ruháit s közbül a kucsmás barnaüstökű férfiakat.

Gellért úr a középre mutatott.

- Az a vadtekintetű, zordhomlokú férfi Koppány…

Valter elsápadt.

- A fölkelők vezére… Ezeknek nem kell hát Krisztus, ezeknek nem kell a kultúra. Nem csodálom Gellért úr, hisz oly vadak még! Nyersen eszik a húst, az egész napot a pusztákon töltik, futnak a széllel, repülnek a viharral. Mitől féljenek ezek?

- Igazad van, Valter. Ők barbárok s engem meg fognak ölni. Valter megmozdult most. Karját Gellért elé emelte, mintha védeni akarná.

- Ha megtalálnak, megölnek. Téged is, Valter. Légy készen a mártíromságra!

Ekkor a csoportokban mozgolódás támadt. Hangosan beszélgetni kezdtek. De Koppány hangja mégis uralkodott mindannyién.

- Igenis átjöttek a Dunán, - kiáltotta egy karcsú, magas férfi felé, aki távolabb állott egy fatörzshöz támaszkodva s a tűz fénye nem érte el arcát, így nem is láthatták, kicsoda. – Hug csatlós látta őket kiszállni. Két bencés barát. De az egyik Gellért püspök.

Az ismeretlen oda sem hallgatott. Ekkor Koppány Hugot kiáltotta elő.

- A Kunság felől jöttek föl a Dunán. Püspökbot csak egyiknél volt. De mind a ketten egyszerű bencés-csuhát viseltek. Mikor kikötöttek, a lovakat odakötözték a parti fűzfákhoz, aztán erre indultak Fejérvár felé. Az egyik csak olyan színtelen keseábrázatú volt, mint a királyasszony német papjai. De a másik az magas volt, erős és a feje akár magyarnak is beillett volna. A haja bizony már őszes, de a szeme az még fényes és fekete. A homloka meg úgy ragyog, mint a márványkő, amiből oltárt formálunk. Hallottam a hangját is, mikor elbúcsúzott a kísérőktől. Hát bizony a gerincem vacogott belé, meg akár sírni is tudtam volna. Fejérvárig utánuk is mentem, de onnan visszapa-rancsoltak.

Meghajolt Koppány előtt és elment.

Ekkor a támaszkodó férfi is közelebb jött. Fiatal volt még nagyon. Arca is kicsit sápadt, de szeme villogó.

- És mégsem Gellért volt az. Mert én tudom a szokásukat, ismerem őket, hiszen köztük voltam. Gellért sohasem jár gyalog. Azok csak laikus bencések, akik hírt visznek Pannonhalmára. Gellért az nagyúr!

Gellért a nádak alatt megkapta Valter karját.

- Emlékezz csak, ez Thonuzóba fia, az én legkedvesebb fiam, aki tavasszal hagyta ott a kanonokházat Csanádon. Elhiszed, hogy a megmentésünkre beszél? Ő, tudja jól, hogy nincs itt más bencés, akinek a hangja meg-remegtetné a pogány magyarok gerincét. Az én kedves, legkedvesebb fiam. Nézd csak Valter…

A tűz ekkor megvilágította a fiatal magyar arcát teljesen. Kemény volt ez az arc, de nem volt barbár.. A kereszt és a kultúra szelídsége már homlo-kán lengett. De a szeméből kóbor, kósza vágyak fájdalma beszélt. A tradiciók, az ősök barbársága még nagyon közel állt hozzá. Még forrott a vére, ha csatadalt hallott, ha paripa horkant a távoli pusztákon. A civilizáció még csak gyermekkorát élte lelkében s apjának hajthatatlan pogány vérét még nem adta át másnak. S ez a vér visszavitte a templomból a berekbe.

- Induljunk most, Valter – mondta Gellért.

És csúszva-mászva, elesve-föltápászkodva, hajnalig mégis kiértek a berekből a keskeny réti útra. Még látták a sátrakat, de mire teljes ragyogással kibukott a nap, a nyergelés zaját már nagyon messziről hozta feléjük a szél.

Nappal mindig a berekben haladtak Nehéz út volt. Megakadtak, elcsúsztak az ingoványokon. De biztos volt, mert a pogányok csak éjszaka tartózkodtak benne. Nappal pedig kóboroltak.. Különösen ezidőtájt, hogy óriási összefogással ki akarták kergetni az újhitű papokat. István színtelen német-jeit.

Hetek után mégis eljutottak a Balatonig. Itt egy csónakos halász átvitte őket a veszprémi partok alá.

Itt már megnyugodott Valter. Már látta Gizella királyasszony templomát

Meg a német páncélosokat. De Gellért nem indult északnak, Pannonhalma felé, hanem a balatoni hegyek legsötétebbjének, a Bakonynak. Egyenesen a rengeteg mélye felé poroszkáltak. Fa, fa, szálfa mindenütt. Néhol egy-egy megriadt vad. Meg néhány fölrepülő madár. Az avar félelmesen zörgött lábaik alatt. Valter folyton figyelt, vajon mikor fogja valaki hátulról fejbe suhintani? Még hallották néha a Pannon tenger halk, akadozó moraját, meg a német lovasok eltévedt, távoli kürtjelét. Aztán semmi nesz, semmi mozgás

Valter az olvasóját szemezgette s csak akkor sóhajtott egyet-egyet, ha a lehajló tölgyágak megsúrolták izzadt homlokát.

Gellért egyszerre megállott. A fák közül az erdő mélyén félénk világosságot láttak feltűnni.

- Valter nézz oda, a világos pontra. Az egy ház. Ott meghálunk. Reggel aztán tovább megyünk.

Valterből most kitört a panasz:

- De Gellért úr, itt hagytuk el Veszprém városát, alg egy félórája és most itt háljunk meg az erdőben?

Ijedt és félős volt a hangja.

A püspök felemelte kezét.

- Itt kel maradnunk Valter. Te talán kételkedsz?

A szőke német lehajtotta fejét. Nem bírta el Gellért szúró tekintetét még a sötétségben sem.

- Valter, te félsz? Beszélj…

- Félek, püspök úr… Nézd, már hetek óta úton vagyunk. Egyedül, ketten, titokban. Egyetlen katonát sem fogadtál el kísérőnek. Hányszor, de hányszor megölhettek volna bennünket, két fegyvertelen papot…

- De eddig az Isten nem akarta, Valter.

- Hála legyen érette. Ezután már nem is félek, hisz itt már keresztények között vagyunk.

- Hát az Őrségről megfeledkeztél, Valter? Ott még pogányok vannak…

- Az Őrség? Uram, hisz az már a határ! Mit akarsz te arra? Gellért úr, püspök úr, hová akarsz te menni, Milyen régóta járok veled s te elől voltál mindig minden harcban. Te voltál a vezérünk. Kezedben a kereszt, hangod-

ban az igézet és midig te győztél a máglyák felett. De így sohasem láttalak. Ilyen gyáva, csúf bujdosásban…

Gellért kissé meghajtott fejjel hallgatta Valter vádjait. A világos, ragyo-gó homloka komor és megrendítően fájdalmas lett, mikor kezét fölemelte kísérője válláig és beszélni kezdett.

- Valter, te megérdemled az én őszinteségemet. Halljad hát: Hazame-gyek, Itáliába megyek, az én szép, komoly városomba, Bolognába.

Elmegyek a tudós teológiára tanítómesternek. Miért vesződjem éppen én a

háládatlan, vad magyarokkal, akik tanításaimat meg sem hallgatják, harcaimat, munkámat gyűlölik, végezetül pedig még az életemre is törnek? Már Csanádon tudtam, hogy Koppány halálra kerestet. De nem ezért szöktem. Hanem a sok céltalan harc, a sok meddő küzdelem, amit hiába vettem föl a barbárság ellen, ezek visznek el, mert megöregítettek. Szerettem őket. Ők meg gyűlölnek, mert idegen vagyok.

- De püspök úr, már sok a hívő…

Gellért indulatos lett. Ezt a tulajdonságát még Itáliából hozta magával.

- Hívő? Hát persze, a bevándorolt németek, aztán a szlávok, frankok. Meg talán néhány főnemes, akik István körül teljesítenek szolgálatot. Aztán ezek jobbágyai. De hol vannak a magyarok, a pogányok, akik miatt idejöt-tem? Óh Valter, ők még most is a berkekben imádkoznak! Még most is a Nap előtt hajtanak térdet. Pedig én őket akartam Krisztushoz vinni. Hogy ne csak a hideg, józan germánok, a hiú frankok, az alakoskodó, alattomos szlávok legyenek hatalmas seregében, hanem ez az áldott tehetségű, gazdag lelkületű nemzet is, akiknek annyi jellembéli, szellemi kincs adatott a szép,

erős testhez. Ezt a drága, naív népet akartam a kereszténységben keresztül a kultúrához eljuttatni. Az írást, a tudást, a művészi szépet ajándékoztam volna nekik, hogy pompás, viruló, keleti temperamentumuk kitörölhetetlen jeleket véssen Európa történetébe. És ma már tudom, hogy hiába való volt a munkám, az életem. A puszta, a mező, a rét erősebbek voltak a hideg épített kőtemplomoknál, ahol mi hirdetjük az Isten szavát. Sokszor éreztem én ezt! S ezért volt, hogy annyiszor mentem a szabadba, a vizek mellé prédikálni. Mert valahogy megéreztem, hogy ez a nép, ez a folyton mezőkön szabad ég alatt tanyázó nomád nép a végtelenség eszméjét egyedül ott tudja csak elfogadni, ahol érzékelheti is. Így van ez, Valter: Koppány győzött, mert ő közülük való. Ő tudja, ismeri lobbanó vérüket, pogány szabadság szeretetüket. és ott tanyázik a pusztákon, a berkekben. Mi meg szépen elmegyünk innét a békességes olasz templomok ívei alá. Igen Valter, elmegyünk…

Közben mindig közelebb jutottak a világossághoz. Mát látták a ház körvonalait.

- Menj be, Valter. Bernát lakik itt, a pannonhalmai bencések csősze. Keltsd fel és készítsetek fekhelyet.

Valter bement a házba.

Gellért pedig botjára nehezedve leült a ház előtti padra. Hallotta a zajt odabent. A vadász hangját, a készülődés neszét. S nézett, nézett maga elé. De nem tudta, hogy mit néz. A fák sűrű tömegét akarja-e keresztül törni tekintete? Vagy a föld tömör anyagát szétnyitni izzó szemével és nézni, nézni a mélybe, amíg csak szeme bírja? Avagy talán ama hosszú útra nézett, amely háta mögött kígyózott, melyet hol könnyen, hol nehezen, el-elbukva és újra fölemelkedve megjárt s amelyet úgy hívnak: életút? Mindezt nem, tudta meghatározni még az ő bölcs agyveleje sem. Csupán azt a keserű, nyomasztó súlyt érezte lelkében, melyet egyedül a csalatkozás okoz.

… Mert csalatkozott erejében … És most Itália jön újra!

Mikor elindult, a haja fekete volt, teste ifjú, ruganyos s a széles, dombo-rú homlok mögött forró, lendületes tervek villámlottak. Úgy jött ide Pannoniába, a hadvezérek forrongó, heves lelkületével és a mártíromság óhajával.

Nagyszerű, államalkotó célok, apostoli működések beláthatatlan ívű hori-zontja csillogott energiája előtt. Amikor aztán ideért és meglátta az első pogány magyar daliás büszke szépségét és homlokukról a becsületesség és gavalléria bélyegét leolvashatta, a világos, kissé talán rideg célok mellé hirtelen egy mindennél mélyebb és erősebb ok is tüzelte munkára, a harcra: a szeretet. Az első összetalálkozásnál már egész déli temperamentumával megszerette Pannónia népét, István nemzetét.

Évtizedek múltak el, Gellért haja fehéredett, fakult. Mindig megkönnyebbült, mikor ezt észrevette.

- Ahogy fakul a hajszál, úgy törpül az emberi gyarlóság és úgy tisztul az ember lelke – mondogatta sokszor társainak.

Az alapok már álltak. István lerakta az állam talpkövét, amelyen folyton fejlődve, tovább épülhet a nemzet. S ebben a munkában Gellért acélos

akarattal segédkezett. Ha István volt a kéz, amely teljesített, úgy bizonnyal Gellért volt irány, melyben e kéz mozgott.

Fejérvár, Pannonhalma, Veszprém után Csanádra jutott. Ott találkozott először a pogánysággal.

Soká figyelte őket. Azt a keserű, gyűlöletes harcot, amely az új vallás iránt lángolt bennük. Végül is megállapította, hogy mindez nem a hitnek szól, nem a vallásnak, hanem a terjesztőinek. Akik szokásban, felfogásban idegenek voltak hozzá. Azonkívül a szinte erőszakos mód ellen tiltakoztak, amellyel rájuk kényszerítették. Ők hozzá voltak szokva a lélekbeli szabad-sághoz, hisz az életmódjuk is ezt fejlesztette ki bennük. Aztán jöttek a parancsok, a kedély lepántozása, a testi-lelki temperamentum formákba szorítása. Ezek a kultúr lépcsők nehezek voltak az ő barbár eszmekörüknek.

Magát a vallást az emberszeretetével, a szelídségével, égiségével áhítattal vették, de sehogy sem tűrhették a szőke, színtelen beszédű német papokat. Egyedül Gellértet hallgatták szívesen. Az ő szép megjelenése, hatalmas hangja, de főleg a szemeiből kisugárzó szeretet sok konok fejet hajtott kereszt alá. De ha nem látták, ha a többi papok jöttek a hit szavával, a fiatal hit egyszeriben kihalt s mentek újra a Nap kerítetlen, szabad templomába.

Amíg fiatal volt Gellért, könnyen vette a küzdelmet. De a fekete hajszálak-kal, a gyarlósággal együtt tünedezett az erő is. Mindinkább elérzékenyült, ha valami érte. Ami pedig végzetessé lett apostoli térítőmunkájára, ami teljes kiábrándulással hatott rá, az egyik legszebb intézményének bukása volt.

A papnevelő intézetek, hol megtért magyar ifjak tanuljanak, készüljenek az óriási kultúrmunkára, szívének legdédelgetettebb óhaja volt.

- Ha tőlünk, tulajdon vérüktől hallják a kereszténység és műveltség törvényeit, gondolkodás nélkül fogják ezt elfogadni, - mondta Istvánnak az igazi emberismerő éleslátásával. – Mert ez a nemzet fanatikusan szeret mindent, ami önmagából indul ki, de ugyanilyen mértékkel gyűlöl mindent, amit idegenből, idegenek kényszerítenek rá.

Gellért nagyon jól következtetett. A későbbi idők igazolták tervei helyességét. A maga tragikumát azonban nem kerülhette el. A fiatal papok, a fölszenteltek csakúgy, mint a növendékek, jóformán évről-évre, tavaszról-tavaszra, csak eltünedeztek a kanonokházból.

- Mi vihette el őket? – Gellértnek sok keserű gondot okoztak. Ő persze nem figyelte a puszták, a mezők tüneményeit. Nem hallotta a szelek vad és mégis szabad dallamát, a távoli paripák horkanásait. Nem látta a berek tájékából fölkígyózó füstcsíkokat. Őhozzá nem értek a harci énekek pezsdítő ütemei. Így nem is érthette meg, hogy a hit és a kultúra gyerekcipőjét mily könnyen levetheti a kengyelvashoz, futáshoz szokott keleti vér. Az ő templomai hűvösek, sötétek voltak. A nádak között, a berek mélyén az Isten pompája virult s a Nap gyönyörű tüneménye ragyogott. Itt az életet tanulták értékelni. Az új hit templomaiban pedig a halált félni.

Amikor tavasszal elment Csanádról az utolsó megtért, ifjú pap is és Gellért magára maradt összetört terveivel és reménységeivel, ezt az egyedülvalóságot nem bírta el az ő cselekvéshez szokott egyénisége. Egyházlátogatások ürügye alatt eljött Csanádról. Még néhány nap és túl lesz egy küzdő élet terrénumán.

Valter ekkor kijött a csősszel. Bementek a házba.

Az asztalon vadhúst, mézet és bort találtak, de csak Valter fogyasztott belőlük. Legnagyobb sajnálatára nem sokáig tartott, mert Gellért aludni tért és az egyetlen mécsest neki adták.

Valter kikereste a polcról szent Pál leveleit s a fekhely kemény zsákjára helyezte. Néhány perc múlva csend borult a kis erdei hajlék fölé. A hatalmas fák mintha megdermedtek volna. A végtelenség csendje volt ez…

Gellért szemét szúrta a fáradtság és a betű, de hiába hunyta le, az álom nem ért el hozzá. Olvasott hát tovább.

Egyszerre megszakadt a csend. Mintha kettévágták volna. Eleinte nem igen figyelt rá Gellért, de a hang mindig elevenebb lett, mindig élesebb, mindig megkapóbb. Végül teljesen kialakult.

Dallam volt. Egy ének dallama.

Melegedni, tűnődni kezdett Gellért öregedő szíve. A muzsikát, a dalt mindig nagyon szerette. S ez a dal itt a csöndben, a fák alatt, a Bakony vad, elhagyatott világában, szinte lebűvölő hatással volt rá. Úgy tűnt ez Gellértnek, mint valami távoli hívás. Talán a magyar puszták, a magyar mezők és az elhagyott pogány lelkek kiáltása… Megzörgette a fakupát. Valter gyorsan bejött.

- Hallod-e Valter a dalt? Nézz utána, mi ez?

Összecsukta az Írás kötetét és figyelt a dalra, amelyet valami halk morajlás kísért. Valter hamarosan jött is.

- Egy asszony, uram, csak egy magyar rabasszony, őrli a csősz gabonáját és énekel. Veszprémből szökött el, hol német úrnőnél volt. Nem találta meg az utat és ide menekült a német katonák elől a Bakonyba. A csősznél elvállalta a gabonaőrlést meg a házimunkát. Nagyon szorgalmas és vidámkedélyű. ,, Akire mit rámértek, viselje és akit hova küldtek, az maradjon ott ’’ Ezt mondta a gazdának, amikor a szökés útját meg akarta neki mutatni. Nyugodtan pihenj hát, püspök úr. Énekelni fog ezután is, mert ilyenkor otthon érzi magát a sátrakban, a berekben.

A püspök nem szólt. Gondolkozott. Nem figyelte, hogy Valter még előtte áll és elbocsátását várja.

A dal pedig zengett. Oly csengő volt, oly zavaró. Nem lehetett elhallgattatni, mert lélekből jött. Gellért úgy érezte, egy nemzet lelkéből.

Egyszeriben fölkelt a püspök. Felkötötte saruját, kezébe faragott pásztorbotját. Ekkor látta meg az ámuló Valtert.

- Vedd a botodat, Valter – mondta halkan.

Az csak ámult. Fáradt, törődött volt. Alig várta hát a pihenést.

- Uram, hiszen éjszaka van, eltévedhetünk a sötétben.

- A világosság bennünk van, Valter. Az Úr pedig vezetni fog. Ő előle nem lehet megfutni. Vedd hát botodat és kövess. Bernátnak ne szólj. Ellenben az asszonynak mondd meg, hogy én Gellért, Csanád püspöke elvezetem őt apáihoz, a pogányokhoz. Siess Valter, siess…

És hamarosan jött is Valter az asszonnyal.

Gellért nézett rá hosszan, komolyan. Aztán kezét fölemelte az asszony barna fejére.

- Asszony, te jól mondtad: Akit hová küldtek, ott maradjon. Engem az Úr hozzátok küldött és én futni akartam. Az Ő keze elért. Amim volt: tudomány, ifjúság, szeretet, nektek adtam. Még van valamim: az élet!

Vegyétek hát ezt is…

Az asszony megrendülve hallgatott. Egyszerre elkapta Gellért kezét.

- Uram, én veled megyek, de én hiszek! Hiszek a te hitedben.

Gellért megremegett. Hangja nagyot zendült, amikor szólt.

- Az Úr csodálatos az Ő cselekedeteiben. Íme bizonyságom van, hogy a vérem nem fog hiába hullani… Ahova elér, ott kivirul a hit és a szelídség a magyarok országában.

Aztán megindultak hárman a sötét éjszakában. Mind a hárman érezték ennek az éjszakai útnak a jelentőségét.

Mikor beértek a reggelbe, már a tó partján jártak és a világosságban pusztai lovas őröket láttak közeledni.

- Koppány katonái – mondta Gellért halkan és hangja remegett, mintha búcsúzott volna a szavakkal mindenkitől. Az élettől..

- Mindenki teljesítse híven kötelességét! – kiáltotta végül harsányan. Homloka lángolt ekkor, fejek örül valami távoli szenvedés fensége ragyo-gott és egész alakját túlvilági, szentséges fölmagasztosulás fonta körül.

Valter és az asszony elkábulva estek eléje.

- Uram, Te szent vagy! – tört ki belőlük a megindult kiáltás.

A harcosok ekkor hozzájuk értek. Meghajoltak Gellért előtt. A püspök áldásra emelte karját.

- Én vagyok Csanád püspöke – mondta hangosan. – Ezek a barátaim, ártatlan testvéreim a hitben. Ne legyen bántódásuk.

És átadta a nehéz, faragott pásztorbotot.

Azok csendesen, lehajtott fejjel fogadták el. Gellért ekkor csodálatosan szép mosollyal nézett körül.

- E bot pásztorbot, Krisztus áldásával, művész keze munkájával, s e bottal fogadta el a magyar nemzet a kereszténységet és a nyugati kultúrát…

Azután nyugodtan nézett a Duna szögellésének irányába, ahol meredek, éles sziklák állanak őrfalat.

 

     

 

                                        T H E   H A P P Y   P R I N C E

 

Könyveim között: regények, versek, esszék, történeti munkák, filozófiai eszmefuttatások és lexikonok sorában egy testes, igen szembetűnő kékségű könyv hallgat évek óta. A finom árnyalatú, kedvenc kék színem fölött oldalról és elölről kerek fehér betűk csillognak: ANGOL NYELVTAN, különös tekintettel a magántanulókra…

Az ember ahogy nézi a fehér betűket a kék táblán, önkénytelenül a tengerre gondol, mely szintén angol és a rajta tovaröppenő hatalmas hajókra, melyek csaknem nagy részében angolok és a kicsiny sirályokra, ahogy fehéren surrannak tova az óceánok végtelen kék hullámain.

Ez az a könyv, melyet sohasem vesznek észre barátaim és ismerőseim, akik hosszú eszmecserék után rendszerint odasiklanak a könyvespolchoz és ,,megengeded drágám, hogy keressek valamit, időben visszaküldöm” elsuttogása után lecsapnak erre vagy arra. Még véletlenül sem fordult elő, hogy akadt volna kéz, mely kíváncsiságtól hajtava kiemelte volna a többi közül, hogy belelapozva egy-egy szakaszon, egy-egy soron megakadva, pár rövid köhintés után ezt mondja: ,,csak három napra, esküszöm, pontosan és hibátlanul vissza hozom’’-mal magához ragadta volna. Tisztelet az ismerősöknek és barátoknak: évek óta magam sem törődtem az angolosan gőgős és gazdagon magányos kincsemmel. De ma egy levelezőlapot hozott nekem a postás. Valami elmosott furcsa bélyegzővel a hátán, mely lehet, hogy Kínát, lehet, hogy Indiát jelenti, vagy akár a Filippi-szigeteket. A lapon ez a három szó állott:

                                       ,, … The Happy Prince!”

A három szó alatt egy messzi és hűvös ,,kezét csókolom’’. És a kezét csókolom mellett egy név. Egy név, mely majdnem az enyém lett egy pár esztendővel ezelőtt…

Akkor, hogy a lapot forgattam a régi betűkkel és az ismeretlen állambeli bélyegzőjével, kissé elgondolkozva, egy rövidet sóhajtva, még rövidebb vállrándítással könyveim, igazi barátaim felé néztem. S szemem hirtelen fennakadt a kéktáblás, fehérbetűs köteten. Ó igen, ebben a pillanatban valóságban is a tengert láttam, az ismeretlent, melyen a hatalmas brit birodalom zászlói lengenek fehéren és gőgösen. S ettől a pillanattól kezdve, szerény és meg sem látott könyvem véres és lüktető valósággá, egy darab életté lett az életemben. Szív van benne, meg ifjúság és gyors, heves álmok, melyek holmi rendes, tisztes és törekvő polgárban aligha találtak volna megfelelő talajra. Csak az olyanban, aki egy szál tollával, ha úgy tetszik és bírja, fölszánthatja a világot. De minden mélyebb és véget nem érő elmélkedés helyett szóljon a hallgató könyv és mondja el miként került hozzám vagy hat esztendeje…

Ő, aki pályatárs is volt, a harmadik délután, ahogy együtt ballagtunk a havas Duna parton s arról beszéltünk, hogy három szoba, hall legyen-e az az otthon, amelyet akarunk, gőzfűtéses és balkonos, avagy inkább egy tízszo-bás vidéki kúria nagy kerttel, vízvezetékkel és villannyal és fürdőszobával, széles, fafűtéses, hasas cserépkályhákkal, ügyes házvezetőnővel, készséges cselédekkel, kicsiny, külön szőlőskerttel neki, muskátlis rondellával ne-kem… Volt úgy, hogy a pesti háromszobás, hallos, gőzfűtésesre adtuk szavazatunkat, de volt úgyis, hogy a hóval borított vidéki kúria vonzott s már csaknem ültünk is a hasas cserépkályhák mellett, melyekben vígan dúdol a szél, megemésztve a gyönyörű erdei bükk hasábokat, míg nézzük a kúriához vezető jegenyesor tetején a lompos fekete varjakat. Tervezgetni, álmodozni úrian gazdag fantáziával aligha tudott még valaki úgy, mint mi ketten ott a Dunaparton.

- Ehhez – mondta ő kissé megigazítva sálamat, nehogy befújjon nyakamba a szél – ehhez kedves nem is kell más, csak az, hogy én egy világra szóló filmtémát találjak, maga padig, maga pedig megírja azt a regényt, amellyel, mondjuk a Nobel-díjra ajánlják. Ámbár, ha vesszük, még ennyi se kell. Csak kis szerencse kell drágám, máris egyenesben vagyunk. Fő, hogy ne veszítsük el a kedvünket és arra gondoljunk, hogy ennek így kell lennie. Nos, reggelig még valamit kigondolok…

Nekem semminemű gondolatom nem volt, szép volt a havas Dunapart a sok-sok remegő lámpafénnyel, fagyott, mozdulatlan vize fölött tovasurranó fehér hasú sirályokkal, meg azzal a szállongó sok-sok hópihével. Míg hazaértem már nem is gondoltam se a háromszobás gőzfűtésre, se a tízszobás vidéki kúriára. Csak a kép élt bennem tovább, amelyet láttam, a hangja, ahogy melegen duruzsolt a futó szélben és a könnyű kedves mozdulat, amellyel betakart, hogy ne fázzam…

Másnap kora délután a szokott időben betoppant aranyszálas ibolyacsokrával s amíg én a kis csokrot bontogattam, odatelepedett a karosszékbe. Kiemelte finom, levendulaillatú fehér zsebkendőjét, meglengette kissé, mert tudta, hogy szeretem ezt az illatot, aztán győztesen, okos fejét hősként magasba lendítve, így szólt:

- Már tudom kedves, mit fogunk kezdeni. Egyszerű az egész. Megeskü-szünk, aztán fogjuk magunkat, ahogy éppen vagyunk, kis táskával csak akkorával, kedves, amelyet egyik kezünkkel elbírunk, mert tudja, én nem születtem hordárnak, meg abban sincsen élvezet, ha az ember kidagadt nyakkal azt mondja, csak hagyja drágám, majd én viszem, közben pedig legszívesebben ledobná az első lámpánál… Nos, ahogy vagyunk, éppen meg se állunk az állomásig. Ha tetszik, nászút! Nászút, mely alatt megszerezzük magunknak vagy a háromszobás gőzfűtést a hallal, vagy a tízszobás vidéki kúriát a jegenyesorral, muskátlis gruppal stb. stb… Az egész dolgot éjfél után kettőkor kezdtem eltervezni. Tudja, akkor a legvilágosabb az agyam. Akkor, ahogy jövök a klubból, ahol egymást vesézi az ember baráti ölelés helyett. Nos, a fekete teszi-e, nem tudom, de mondom, ilyenkor vagyok a legokosabb. Sajnos, olyan közel lakom a klubhoz, hogy hazáig még kigondolni se tudok egy remek filmtémát, amellyel egyedül lehet ma pénzt keresni. De hagyjuk. Itt a drágakő, amelyet megtaláltam kettőnk számára. Nos, szívem, megesküszünk és mint mondtam, nyomban útnak indulunk. Beutazzuk a világot. Elvégre az ember itthon is eszik és lakik! Miért ne együnk mi is egyszer francia, egyszer angol konyháról? Fontos, hogy paprikás csirkén éljünk, mondja kedves? Én nagyon szeretem az olajba főtt halat, például… Avagy egy igazi angol reggelit, sok sonkával, tojással, teával, kétszersülttel. Elég az hozzá, hogy utazunk. De mit szólna hozzá, ha mindjárt Keletet ajánlanám?

A forró hangáradat, mellyel betöltötte a szobát, természetesen magával ragadott s bár szívem kegyetlenül kezdett fájni itthoni tájaim, erdőim, mezőim után, már-már csaknem ott álltam valamely hatalmas luxushajó fedélzetén, keszkenőmet lengetve és sírva, amikor hirtelen kiszaladt a számon:

- És hogy fogunk ott beszélni? Ki ért meg bennünket? Én, én csak németül tudok egy kicsit. Azt is úgy, ahogy papbátyám svábjai közt tanultam: Wu készt du hin?

Ő legyintett. Levendulaillatú kendőjével lengetett felém könnyedén.

- Ezen nem múlhat – mondta gyengéden. – Nézze drágám, a boldogságunkról van szó. Az életünkről. Hát nem akar velem megöregedni, drágám?

Muszáj volt sírni. Mire ő fölkelt, kezet csókolt udvariasan, ahogy egy vőlegényjelölthöz illik és vigasztalva végig simított hajamon.

- Na, ne sírjon, drágám. tudja, hogy nem bírom nézni, ha sír. Én megvédem magát a könnyek ellen is. Én…

Aztán nagy lendülettel abbahagyta a vigasztalást és maga felé fordította arcomat, ujjával az államat felemelve.

- Hát nézze, drágám, oly egyszerű az egész. Már ezt is kigondoltam. Én,izé, tudja, én hogy is mondjam… Én botfülű vagyok. Németül egész rendesen beszélek ugyan, de már latinul csak az maradt bennem, hogy asinus, az szamár… Akárhogy próbáltam is, nincs nyelvérzékem, drágám… Szóval, izé. oly egyszerű az egész. Egy jó nyelvtan meg szótár és kész. Maga oly okos, drágám. Maga megtanul angolul!

- Hogy én… - dadogtam a hízelgő bókok áradata után, - hogy én? Izé, én nem is vagyok olyan okos… És angolul?… Hát mikor akar velem megesküdni!?

- Mikor?! – nevetett szilajon. – Három hónap múlva, drágám! Három hónap alatt az olyan okos lány, mint maga, kívülről tudja az egész angol nyelvtant. És akkor kettőnk közül az egyik már tud egy világnyelvet, akkor már minden játék lesz. Maga félbehagyja regényírást, drágám, úgyis eljön az ideje, amikor az emberek már nem olvasnak regényt, csak akkor, ha gyilkossággal kezdődik és házassággal végződik. Magának lesz egy-két lapja, amelyikkel egyezséget köt és nekem is lesz. Maga tudósít női szemüvegen, én ahogy a férfi látja. Mindig ugyanazt fogjuk megírni. A strapáért igazán kár, minden külföldi vacakot busásan fizetnek a lapok. Közben a tengeren, képzelje drágám, a tengeren! Igaz, hogy én szédülni szoktam a hajón, de arról most ne beszéljünk. Indiában, Japánban, Kínában,

San-Franciskóban, Nápolyban, Oslóban és mindenütt, ahol csak megfordulunk, mi mindent látunk! És amit látunk az mind pénz, kincs, arany. Játszva megszerezzük belőle akár a háromszobás hallost, akár a vidéki barokk kastélyt, a maga vágyálmát. Én már látom is magát, ahogy nyitogatja a kíváncsi gyermekszemét… Hát nem gyönyörű?!…

Nem tagadhattam, hogy gyönyörű. Az embernek csak le kell hunyni a szemét és máris remeg, izzik minden benn a mélyben, melynek egyetlen eszköze egyetlen acéltoll avagy egy ceruza hegye...

- Ó, gyönyörű – dadogtam mámorosan. – Ez igazán gyönyörű. Csak játék az egész.

- Játék! – mondta Ő könnyedén. – Három hónap múlva már mehetünk is. A maga szorgalmától függ minden. A kettőnk élete, boldogsága. Tudja, ha a német nyelv elegendő volna, akkor máris indulhatnánk. De ugye szívem, a világ, a tenger, a szigetek nagyrészt Anglia kezén vannak és így, ugye, kénytelen az ember…

- Kénytelen – mondtam bizonytalanul. – Hát kénytelen. Kis nemzet fiai vagyunk mi, ilyenkor érzi az ember…

- Semmi az egész – bátorított Ő. – Csak ne csüggedjen. Reggel elhozom a nyelvtant és a szótárt. Mi az magának! Ennek az okos fejének…

És reggel hozta is. Akkor éjszaka lexikon, Carlye és Képes Világtörté-nelem fölött aludtam el. A welszi bárdok, Eduárdok, Györgyök, Henrikek csapatostul rajzottak körülöttem álmomban, gyönyörű csipkegallérban, feszes, drágaköves páncélokban. Stuart Mária és Erzsébet trónoltak valami iszonyú magas dombtetőn, melynek minden oldala emberfejekkel volt kirakva s lent a völgyben csodálatosan zöld réten dickensi romantikával és szívvel megírt tisztáson walterscotti várkastélyok között piros és fehér rózsák illatoztak. Valaki Wiliam Shakespeare nevét kiáltozta, egy másik valaki a rendingi fegyház gyönyörű rabjáét. Egyszóval: Anglia és én vívtuk szélmalom harcunkat. De mikor ő megérkezett vidáman, csillogó szemmel, kicsiny aranyszálas ibolyáival, elfelejtettem a kísérteteket. Mohón néztem a csomagot, melyet büszkén szorongatott.

- Nos, itt van szívem – mondta halkan, igen udvariasan és igen gyengéden. – Magának hoztam.

Elém tette a kéktáblás, fehérbetűs könyvet: tekintettel az angol nyelv magánúton való könnyű elsajátítására…

Forgattam és néztem.

- Nem nehéz – mondta ő fölényesen. – Már én is néztem. Aki egy kicsit érti a németet, hamar megszokja. Nézze csak itt mindjárt elől. ,, Az angol nagy- és kisbetűk egyeznek a latin ábécé jegyeivel…’’ Hát ennyi az egész.

Odanéztem, ahol az ujja megállott. És tovább olvastam hangosan:

- ,, de a legtöbb betű nevét külön kell megtanulni…”

Ő legyintett.

- Én már tudom is. A az ei, b az bi, c az szi, e az i, d az di, g az dzsi stb. stb… Fönn a klubban ajánlottak vagy három nyelvmestert is. De nincs értelme. A könyvkereskedő is mondta, hogy előbb a nyelvtanból, a hozzávaló szótárral, aztán az angol kiejtés szabályaival játszva meg lehet tanulni… Játszva!

Én a betűket néztem, azokkal próbálkoztam tovább: j az dzsé, k az kei, q az kjú, w az dabl ju, x az eksz… Micsoda félelmetes betűk voltak ezek! A Henrikek, Eduárdok, Györgyök harcosainak dárdái lehettek csak félelmeseb-bek, mint ezek a finoman rajzolt kicsiny, fekete betűk, melyekben egy hatalmas nemzet szava, hangja, szíve lüktet… Egyszer, amíg ő puhán fújta cigarettája füstjét, úgy a könyv lapjai fölött ránézve, mondtam:

- És miért nem tanulja meg maga is az angol nyelvet?

A kérdésnek nem volt semmi jelentősége. Csak éppen kiszaladt a számon. Aztán amikor már kimondtam, értettem meg a benne rejlő logikát és ezt kivédve magyarázkodni kezdtem nyomban.

- Mert hiszen ha együtt megyünk is, nem leszünk mindig együtt.

Ő felugrott. Végigszáguldott a szobán, aztán megállt előttem.

Fájdalmasan nézett rám.

- Hát maga nem akar mindig együtt lenni velem? Külön terve lesz odakünn?

- De nem – akadoztam értelmetlenül. Csak hiszen, tudja. Mondjuk fáj a fejem, vagy éppen fürdök, vagy harisnyát stoppolok… Nem mehetünk mindig mindenüvé együtt. Nem érti?

- Értem – mondta ő komoran. – Már mindent értek.

- De nem! – igyekeztem megértetni vele a világosat. – Úgy értem, hogy…

Aztán elöntött a harag is meg a sérelem is. A könyvet összecsuktam.

- Hogy mi van ezen érthetetlen?! Ha például fáj a fejem, vagy lázam van, mit tudom én s magának mondjuk éppen India kormányzójával kell beszélnie, azt ugye elvégre mégsem lehet megvárakoztatni, akkor mit csinál?

Ő hallgatott. Mereven, komoran nézett s sokára, nagyon sokára szólalt csak meg.

- Ilyen kicsiségeken nem múlhat… Így nem dőlhet romba amit terveztünk.

- Persze, hogy nem! Egyszerű az egész. Velem együtt maga is meg fog tanulni angolul…

Ő türelmetlenül megvonta a vállát. Dobolt a könyv tábláján.

- Én közösben nem tudok tanulni. Én csak egyedül tudok tanulni. Mert ha én látom magát, akkor…

Ez jólesett és lágyan megsimogattam kezét a könyv fölött.

- Hát akkor majd én megajándékozom magát egy másik nyelvtannal. Maga abból tanul, én meg ebből. Nemes verseny lesz, ugyebár?

Ő is nevetett. Puhán tette kezét hajamra, megcsókolta halántékomat és aztán nagy lendülettel, elegáns lépteivel végighasított a szobán. Ott az ajtónál, szemben az ablakkal, három méternyire tőlem kitárta karját a vitam et sangvinem mozdulatával.

- Hát jól van szívem! Én magáért megtanulok angolul!

Gyönyörű pillanat volt ez. Történeti műveken csiszolódott agyam felfogta jelentőségét. Hajdan, a középkorban, bástyafalakat másztak meg a hajadonokért hűséges és nemes szándékú vitézi férfiak. Ma, a repülőgépek korszakában, angolul tanulnak.

Másnap megvettem én is a „ NAGY ANGOL NYELVTAN”-t, különös tekintettel a magánúton való elsajátításra, hozzá a szótárt és az „ Angol kiejtés szabályai” –t.

- Majd úgy lesz, hogy mindennap értesítjük egymást, ki mit végzett. Ha másként nem, hát postán., úgyis hazamegyünk tavasszal mindketten falura. Ott aztán egy-kettőre megbirkózunk Angliával. Itt van mindjárt az első lecke

Nézd csak mily szép – győzködtem a bátorítás szándékával, mert látta, hogy ő minden hősködése ellenére igen bizonytalan tekintetet vet az ajándékára.

- Mindjárt otthon leszünk a klasszikus angol irodalomban. Ha már elkezdjük, legyen irodalmi műveltségű a nyelvtudásunk. Íme, Oscar Wilde versével kezdjük a tanulást: The Happy Prince. A boldog herceg. Nos, kezdjük hát együtt az egészet ezzel a jelszóval: The Happy Prince. Ejtse így ahogy mondom: Dö Hepi Prinsz…

- Dö Hepi Prinsz – mondta ő elszántan és azzal elbúcsúztunk egymástól forró fogadkozással és felbuzdulással…

Hát ez a története az én angol nyelvtanomnak, mely ott bújik meg szerényen, arisztokratikus némaságban többi könyveim között. Így került hozzám. Azt, hogy miként került a könyvek közé, már sokkal szégyenletesebb mese. Nem érhet érte se babér, de elismerés se. Ó, siralmasan szomorú néha, ha az ember önvallomásokra ragadtatja magát…

Annyi minden tűnik ki ilyenkor, annyi gyöngeség és gyávaság. Mert ebben a versenyben én lemaradtam.

Istenem, tavasz jött akkor és virágoztak a fák. Nyár jött és pattantak a rózsák! Virágzó fák alatt, pattanó rózsák illatában vajmi nehéz volt ködös Albionra gondolni. Egy ideig ugyan hősiesen vergődtem a dabl juk és dzsik országában, azután mindig egyenlőtlenebb lett a küzdelem Anglia és közöttem.

Mondanom sem kell, hogy az óceánok, a fél világ ura győzött. Én ezekben a hónapokban annyit sem tudtam elsajátítani a pompás és nagyszerűen megszerkesztett nyelvtanból –(tekintettel a magánútra!), hogy nyugodt lélekkel és felsőbbséges közönnyel ennyit kimertem volna mondani perfekt angol közönség előtt: kérek egy pohár vizet…

Holott ő hetenként írta hosszú-hosszú leveleit, melyek így kezdődtek és így végződtek: The Happy Prince! … Én is viszonoztam ezt a mondatot illendőképpen. De egyszer – még nem hullottak le azok a levelek a fákról, melyek akkor, azon a tavaszon hajtottak ki – ezt találtam írni a levelem végére:

- Boldog, ó boldog az a herceg, mert ő tudott angolul!…

Ezzel a mondattal veszítettem el a háromszobás pesti otthont a gőzfűtéssel és a jegenyesor végén épült komoly barokk kúriát. Mert viszont egy sort kaptam én is, egy sort csak, de igen kifejezőt és értelmeset:

- Látom, hogy magára nem lehet építeni! Nincs kitartása…

Nem tudom miért, de nem tudtam magyarázkodni. Ebben, hogy nem tudtam, benne van minden. Legfőként pedig az, hogy hangulatokra nem lehet építeni.

És ő? Ő, ahogy a lap bélyegzőjéről látom, ő mégis megtanult angolul – The Happy Prince!… Ó, a boldog herceg. Talán most éppen –Egyptomba készül, ott meleg van és beszélhet a fecskékkel ő is…

 

             V I R Á G   P Ü S P Ö K   É S   A Z   I R O D A L O M

                                           IRODALOMTÖRTÉNET

    1928 májusában bérmált első ízben Virág Ferenc pécsi püspök Mecsekjánosiban. Az időben nagybátyám, Takáts István volt ott a plébános, jómagam néhány novellámmal és kisebb regényemmel reményteljes ifjú író.

Nagybátyám mindent elkövetett, hogy írói terveimben megakadályozzon: szerkesztőségekbe és kiadóvállalatokhoz írta kétségbeesett leveleit, hogy küldjék vissza kézirataimat s így egyszerűbb, de nyugodt és biztonságos mederbe következzék életsorsom. S bár az akkori időkben szokásos bérmálási vendéglátás készülődéseiben ugyancsak kivettem részemet, mint szorgos rokon és „ papkisasszony”, úntalan hallottam megjegyzéseit, hogy mindenen ott legyen a szemem és ne kancsalítsak holmi „ kancsalul festett egekbe”, hiú és nevetséges írói dicsőség után… Ám a nagy ebéd végeztével, amikor is néhány percre mentesültem a vendégek szolgálásától, hirtelen előttem feketedett reverendás alakja s előttem csillogott ezüstös feje. Szivarját eltartva magától, szigorúan végignézett rajtam.

- Tedd le a kötényt, moss kezet, szedd magad rendbe, hívat a püspök. Beszélni akar veled, érted: ő beszél és te hallgatsz! Mert ez nem káplán, nem újságíró! Ne hozz szégyent a fejemre: ne hozd elő írói nyavajgásaidat, okos ember, komoly ember, nincs kedve az ilyen együgyűségekre.

Letettem a kötényt, megmostam a kezem, lesimítottam a hajam s gyorsan végignéztem sima fekete ruhámon.

- Reggel már látott – hadartam kicsit hetykén, - Mári meg a Rézi nem mertek söpörni az ebédlőben, meg nem is hagytam, port vertek volna. Ahogy fölálltam a szőnyegről, kezemben a kisseprű meg a lapát, egyszer csak nyílt a vendégszoba ajtaja és belépett… De nem volt pirosban, mint az este, csak feketében, piros gombokkal…

- Térdet hajtottál, ahogy mondtam? – vágta el nagybátyám a szóáradatot.

- A kisseprűvel meg a lapáttal? Csak köszöntem, hogy dicsértessék. Ő bólintott és kiment a kertbe.

Akkor már a vendégszoba ajtajánál voltunk. Nagybátyám halkabban, de még szigorúbban mondta:

- Ő beszél és te hallgatsz, értetted?

Már benn is voltam a vendégszobában. Már készültem, hogy miként nagybátyám hetek óta lelkünkbe véste, ha a püspököt látjuk, nyomban hajtsunk térdet, végül mégis állva maradtam, mert ő is állt, vállasan, erőtől sugárzóan, mégis közvetlen mosollyal.

- Már találkoztunk reggel – hallottam hangját. – Láttam, milyen ügyesen söpör.

Nyeltem egyet és nagybátyám minden intelmét feledve megindult számon a szóáradat:

- Rézi meg a Mári nem tudnak por nélkül söpörni, meg aztán féltek is…

Hangosan fölnevetett.

- Féltek a püspöktől. Mert olyan ritkán látják. Aztán a sok vendég. Én is voltam plébános, hát tudom…

Akkor már ültünk. Cipőmet gondosan a karosszék alá dugtam s úgy ültem, mint egy iskolás lány, mereven, figyelmesen.

- Ismertem az édesanyját – mondta. – Legkedvesebb Mária-lányom volt bólyi káplán koromben. Bájos költői lélek volt: mélyen sajnáltam, hogy olyan korán meghalt. Úgy látom hasonlít is rá…

Kibuggyant a könnyem, mégis büszkeség öntött el, hiszen az én fiatalon

elhunyt anyám gyönyörű asszony volt!

- Persze – folytatta a mama sokkal de sokkal szebb volt.

Erre aztán ismét a földön, azaz a karosszékben voltam, kis szédülettel, mintha hintán lettem volna.

- Édesapját is jól ismertem, kedves barátom volt ott Bólyban. Mint fiatal káplán én verselgettem, s ő, aki még fiatalabb osztálytanító volt, szintén. Így jól megértettük egymást. Írói tehetségét tőle örökölte. Ami benne csak vágy és terv volt, magában kisasszony – folytatta egyre szigorúbban, - magában már Istentől kapott talentum, amelyért felelni kell ám!

- Pista bácsi nem akarja, hogy író legyek – dadogtam.

- Mert félti magát. Félti, hogy többet akar, mint amire képes. Mert sok tanulás, sok harc, sok lemondás és még több alázat kell ám az írói úthoz! Nem játék az irodalom, nem szórakozás, hanem kemény munka! Olvastam a Katolikus Szemlében a Tímár mester aranyai című novelláját. Aki azt írta, azt nem féltem, hanem figyelem! Gondoljon arra, hogy a mi földünk szülötte és sokat, sokat várunk tollától ez után a novella után. Ha úgy fog írni, ahogy reggel söpört, nem kell félnie. Áldja hát az Isten.

Akkor, igen akkor térdet hajtottam, s míg meghatottan könnyeimet töröltem, homlokomon éreztem keskeny, könnyű kezét. Ahogy kibotorkáltam nagybátyámba botlottam.

- Na – kérdezte kíváncsian is, izgatottan is.

- Megdicsért! Megdicsérte tárcámat, amelyet a fösvény rokonokról írtam. Azt mondta, hogy folytassam, annál még sokkal jobban…

- Úristen! – sóhajtott nagybátyám csüggedten. – Még ő is?! Hát még ő is?!

E szeretetteljes „ismerkedés” után három évtizeden át minden érdemesebb munkámmal rendre átbandukoltam a gyönyörű pécsi dóm előtt a püspöki palotába, hogy dicséretet, oktatást, intelmet, bírálatot kapjak. Persze a három évtized harminc kötetnyi termésében mindössze négyet érdemesített fenntartás nélküli elismerésre. Hibáimat: felületességemet, bőbeszédűségemet, ugyancsak kimutatta.

- Ne ragadtassa el magát a könnyű sikerektől és szabjon határt a nagyhangú jelzőknek. Szívlelje meg és tanulja meg, hogy a tömörség a legkeményebb írói erény. A Pazmaneumban úgy tanulnak szónoklattant a teológusok, hogy lemezre veszik a beszédet, s így önmagukat korrigálhatják.

Szokja meg, hogy felolvassa magának novelláit. Meglátja, olvasás közben hány gomolygó bárányfelhő fog kipottyanni írásaiból

Természetesen az oktatás tanítgatás és kihallgatás közben gyakran visszatért a katolikus irodalom vezető alakjaira. Sík Sándor verseit, a zsoltárok nyomán fakadt költeményeit hányszor idézte!

- Szent Pál tanításai élnek ezekben a versekben! Te vagy a hegy és a hegyet nem lehet átrepülni…

Harsányi Lajos Hagia Sophiáját, mint mondta, egy időben napról-napra olvasta. Amikor 1950-ben megüresedett a pécsi székesegyház kanonok- plébánosának helye, Kocsis Lászlóra esett választása.

- Mert olyan szépen énekelt a dómról, méltó, hogy itt éljen a közelében.

A Vigíliát, Új Embert betűről-betűre elolvasta, aztán tovább ajándékozta, hogy minél több kézbe eljusson. Szépíróinkat: Fekete Istvánt, Magyar Ferencet, Íjjas Antalt, Rónay Györgyöt s a fiatal Gerlei Józsefet nemcsak olvasta, hanem sorsukról, körülményeikről is szeretettel érdeklődött. Mihalics Vid, Pénzes Balduin, Radó Polikárp, Szigeti Endre minden cikkét olvasta. Szigetiről azt hitte, hogy pap, „annyira mély teológiai tudással rendelkezik…” Az egyetemes magyar irodalom is mélyen érdekelte

Minden érdemes, értékes munkát megszerzett és elolvasott. Ismerte és értékelte Ady, Babits, Juhász Gyula, József Attila költészetét, Móricz és Kodolányi munkáit és rendkívül érdeklődött Illyés Gyula írásművei iránt.

- Egyházmegyémben született, és hozzá tolnai szülött. Mély latin kultúrája teljesen dunántúli ízű! Ismertem családját s a puszták népét, melyről nagyszerű könyvét írta.

Általában a falukutatók: Féja Géza, Darvas, Veres Péter munkáját sokra tartotta.

- Írásukkal elősegítik a nép fejlődését, feltárják bajait, s hozzájárulnak, hogy sorsa emelkedjék. Előfizetője volt az Irodalmi Újságnak s egy ízben ott Veres Péter, Vörösmarty költészetéről szólva Csongor és Tünde-szerűkölteményeket követelt a mai irodalmunktól, azt mondta:

- Mert a tiszta szerelem, mint életadó érzés – szentség: hiánya üressé teszi nemcsak az életet, hanem az irodalmat is.

A fiatal Pákolitz István fejlődését is figyelemmel kísérte.

Egy ízben a Pécsett megjelenő Dunántúl folyóiratnak kétszáz forintot küldött, hogy használják fel tetszésük szerint. Amikor ezért az írók köszönő látogatást tettek nála, azt mondta nekik:

- Ha gazdagabb lenne a pécsi püspök, többet adott volna. De ebből is érezzék, hogy jó és érdemes munkát így is támogat. A jó író Isten tolmácsa, felemeli, és megtelíti a lelkeket…

 

 

 

                    A   T Í M Á R M E S T E R   A R A N Y A I

Anyai nagyapánkat Kovacsovics Jánosnak hívták és sokat emlegettek egy nagyszerb vajdát a messzi szlavóniai hegyek vidékéről, mint a család dúsgazdag ősét. Kovácsovics János azonban már szűrszabó mester volt s egy gazdag német falu első virilistájaként szép, dúsan cifrázott, nagykapus fehérházban lakott, közel a faluvégi Nepumoki János szobrához. Nagyapánk tömzsi, piros arcú, fehérhajú, örökkön mosolygó arcú hangos beszédű, vidám ember volt, aki módfelett szerette a társaságot, a versendi hegyekben

virító szép szőlőskertjét, a sötétvörös versendi bort és az aranysárga rizlinget. Mindenekfelett azonban azokat a színes és gazdagváltozatú tulipán és rózsamintákat szerette, amelyeket inasai és segédei között rásujtásozott a kemény fehér és fekete posztóból készült szűrökre, amelyeket aztán vidám és hangos vásározások idején sokac legények és magyar juhászok kedvvel vásároltak.

A fehérház főékességet nem a szobák szép, fényes fekete bútorai, fakult képei, kopott brokát terítői és avult függönyei tették, nem is sok belső gazdagság: ezüstök villogása és régi ruhák illata, hanem az a kicsiny fehérfalú, alacsony boltozatú, udvarra néző műhely, amelyben naphosszat kattogtak a vastagtűjű varrógépek és reggeltől estig csattogtak a hatalmas szabóollók. Itt voltak felhalmozva a falak mentén a nehéz, kemény posztóvégek, amelyeket csehországi gyárosok szállítottak nagyapánknak, és amelyekből ő mindenkor óvatos kézzel, vigyázva és érthetetlen komolysággal szabogatta éveken, évtizedeken keresztül a subák és szűrök tradicionális formáit. A szabás és díszítés mindig az ő dolga volt és azt soha, egyetlen alkalommal sem bízta volna másra. Még Stefan Gindl se részesült eme kitűntetésben, pedig ő volt az első segéd és immár húsz esztendeje dolgozott a fehérfalú műhelyben és ott lakott családostól a házban, a boltozatos, mélykongású kapubejárat mellett, egy kicsiny, kétszobás lakásban. Stefan Gindl pedig nevezetes személy volt a házban, különösen gyermekei miatt tiszteltük mi unokák, mert mi csak ketten voltunk, én meg a húgom, a Gindl gyerekek pedig tizenketten. Belőlük került ki a ház személyzete. Két Gindl lány, a Fáni meg a Röschen, két szeplő sváblány, Mariann tanti, anyánk fiatal, fehérarcú lánytestvére szolgálatában voltak: ők főztek, és ők takarítottak. Két fiú, a Johann meg a Kálmán az istállót látták el, a másik kettő, a Gyurka és Stefan a műhelyben inaskodtak, a többi hat ez időben még hasznavehetetlen volt, óvodába és iskolába jártak. Bennünket kísérgettek és tanítottak a gyermekkor vidám csintalanságaira. Nekünk, amióta anyánk meghalt és a fehérházban éltünk, minden szabad volt. Nagyapánk harsogó vidámsága betöltötte a házat és fáradhatatlanul mesélgette nekünk élete pompás történeteit. Ezeket a meséket módfelett szerettük, bár már jóformán egyenként ismertük valamennyit. Különösen Stefan mester. Ő már előre mondta a címeket és külön figyelmeztette nagyapánkat, ha valamit elfelejtett volna. Mesélés közben pipára gyújtott nagyapánk, apró szemeivel szaporán és vidáman hunyorgott és előre nevetett az eljövendő kacagásokon. Közben pedig nőttek é sokasodtak a tulipánok és bársonyszirmok a juhászok szűreire.

- A pankót mondja herr Kovacsovics – figyelmeztette Stefan mester a gazdát.

- Ja, a bankók… csapott ő az asztalra és ekkor lekerült kezéből a hatalmas fekete olló. Tudtuk előre a jelenetet, a mesét és mégis kézre támasztott állal figyeltük szakadatlanul.

- Hát bizony Stefan, én olyan gazdag ember voltam, hogy százas bankókkal gyújtottam pipára…

Stefán csak bólintott. Nagy pápaszeme felcsúszott a homlokára és úgy pislogott vizes szürke szemeivel.

- Piszony, piszony Stefan bási tudja.

- Azért az asszony volt az oka az egésznek – kerekítette nagyapánk a mesét. – Az asszony, Júlia asszony, az én feleségem, a ti nagyanyátok, igen szerette a vendégeskedést. Nem mondom, hogy én nem, de ő túlságba vitte. Hetenként kétszer habos kávéra hívta a falubeli asszonyokat. Mindig mondta szegény – Isten nyugosztalja, - hogy csak egy kis kávé, egy kis kuglóf az egész. De hát az a sok linzer, az a sok pakeráj, dunctos. Az Isten győzte volna cukorral az asszonyt. Végre is meguntam a dolgot. No Juliskám, vége lesz a komédiának. Egy hónapban egyszer csinálsz traktamentumot, de minden héten, azt már nem. Aztán szépen leültem, előszedtem egyenként a százas bankókat és egymásután pipára gyújtottam velük.

- Piszony, piszony – ismételte Stefan Gindl és immár valamelyes szemrehányás csendült hangjából. – Alles gebrannt.

- Egymás után égtek a bankók, - pipázott tovább nagyapánk, el-elfáradva, belő sóhajtásokkal – Juliska sírt bizony, én csak nevettem az egészet. Igaz, hogy most négy szőlőm is lehetne Versenden, de hát elmaradt a pakerájos asszonytrakta.

Ilyenkor mindig elcsendesült a műhely. Egy-két kemény, le nem gyűrhető sóhaj bukdácsolt a fényes füstben.

- Azért maradt valami – sétálgatott nagyapánk és éreztük, hogy most magát vigasztalja. – Azért mégis én vagyok az első gazda a faluban.

- Meg az Ómacht… - mondta a varrógép mellől Stefan Gindl. -

Nagyapánk erre hevesen turkálni kezdett a szövetdarabok között. Nem szívesen hallotta ezt a nevet. De Stefan Gindl mindig kimondta: Az Ómacht tehenet vett, az Ómacht szőlőt vett, az Ómacht pusztát vett… Ilyenkor elfordult nagyapánktól, varrt rendületlenül és mégis éreztük, hogy megütötte Kovácsovics Jánost.

- Az a pecsovics! – mormogta nagyapánk villogó szemekkel, mert azt is tudni kell, hogy nagyapánk Kossuth Lajos híve volt, éljenezte a szabadságharcot, a rebellis magyarokat, szláv temperamentumának minden hevességével. Minden szobában volt egy Kossuth-kép, sőt a műhelyben kettő is akadt belőle, tele aggatva nemzetiszín szalagcsokrokkal.

Ilyenformán mindannyian gyűlöltük az Ómacht családot, akik egyébként rokonaink is voltak. Nagyapánk nővérét vette feleségül az egyik Ómacht, de mi unokák sohasem jártunk hozzájuk, csak a Gindl gyerekek mutogatták messziről a hatalmasan terpeszkedő sárga kőházat, amelynek oromfalán villogó vörös betűkkel ragyogott rokonunk neve:

                              ÓMACHT GYÖRGY TÍMÁRMESTER

Borzalmas bűz áradt ebből a házból, borjúk és tehenek bőreit hordták vállukon az inasok, azonkívül hatalmas szekerek a hercegi erdők minden gubacsát. Féltünk ettől a háztól és messze elkerültük, mert egy cseppet sem hasonlított nagyapánk kedves, fehér házára, a kongó boltozatú és csendes kapualjra, a széles gyepes udvarra, sárgafüggönyös, öreg, almaillatú szobákra, Mariann tanti finom, fehér kezére, a linzer süteményekre és nagy-apánk drága meséire. Titokzatosság és ismeretlenség töltötte el Ómacht György tímármester házát, úgy nézett ránk, mint valami telhetetlen állati száj, örökkön éhesen és habzsolón.

- Az Isten gazdagságát akarják – mondta nagyapánk, ahogy értesült a sógorék gyarapodásáról. Igaz, hogy ő se volt szegény, de lassan el kellett ismernie, hogy a faluban többen is vannak hozzá hasonlóan gazdagok, sógora pedig egyre föléje hág gazdagságban. Elsőbbségét immár nem a vagyonának köszönhette nagyapánk, hanem derűs, nemes uras modorának, gavalléros jókedvének, ama névtelen mély tiszteletnek, amely a nagyszerb vajda ivadékának kijárt a falubeli németek között. Szerették és tisztelték nagyapánkat, bár immár kitudódott, hogy évek óta nem rendelt új posztóvégeket, eladta teheneit, sőt a földjeit is. Ha valami érdekeset, különöset, egyszerű életünknek nagyszerű történetét akarták hallani, ha valamiről felvilágosítást akartak, elsősorban nagyapánkat keresték.

- Der alte Kovacsovics – mondogatták – wás alles!

A gazdagság bizony tünedezett Kovacsovics szűrszabó mester házából. Mi magunk láttuk, amikor kivezették az istállóból a két fekete kancát, a borjúkat és teheneket. De vissza nem jött egy se…

- Ha Jolyánka szót fogadott volna – motyogta ezekben a napokban Stefan Gindl, aki sohasem tudta anyánk nevét kimondani, valamint a magyar szót. De csak csendesen mert szólni, mert az is tudvalevő volt, hogy nagyapánk hirtelen haragú.

Ez időben Mariann tanti is betegeskedett, kedves finom arca kékesfehérre vált és néhol szeme alatt égőpiros foltok gyulladoztak. Ezeket a foltokat mi jól ismertük anyánk arcáról.

- Elküldöm Gleichenbergbe, Meránba – sóhajtott egyszer nagyapánk Stefan Gindl felé. – Talán még nem késő…

- Piszony. Ha Jolyánka mehetett volna.

- Most már mindegy – csapott az asztalra nagyapánk. Nem engedte tovább beszélni az első legényt. Mi titokzatosnak, érthetetlennek találtuk ezt a nagy hallgatást, ha anyánkra került a véletlen szó. Fiatalnak, szépnek, jónak és kedvesnek ismertük anyánkat, akit Kovacsovics János házában sohasem emlegettek. Vagy ha szóltak róla, sóhaj kísérte emlékét, sóhaj és keserűség. Pedig ő volt nagyanyánk kedvesebb kislánya s miatta kishúgomat is megkülönböztetetten nevelték, mert anyánkra hasonlított.

- Az Ómacht fiú bizony nem hagyta volna köhögni – mormogott dacosan a vén német szabólegény.

- Azért Jolánka ura is megtette a kötelességét – vörösödött el nagyapánk. – Az én vőm úgy szerette a lányomat, ahogy csak ritkán szeretnek a férfiak. Már három éve meghalt szegény lányom és a vőm harmadik esztendeje özvegyen él. Pedig és is mondom: házasodjon, vigyen asszonyt magához. Végre is a gyerekek nem lehetnek mindig nálam. Ki tudja meddig élek? Meg Mariann?

Mariann tanti eközben szaporán küldözgette a képeslapokat Gleichen-bergből. Fehér csonttollszárakat is kaptunk tőle, ezekben fényes üvegszemecske volt elrejtve, amelyekben megláthattuk Gleichenberg látképét. Kishúgom még csontláncot is kapott tőle, amikor hazajött, azonkívül odaadta neki a kékköves kis aranygyűrűjét, amely időközben a kisujjáról is leesett.

Nagyapánk nagyon elcsendesedett most már. Meséi elmaradoztak. Jó kedve elillant és a szőlőből mindig később tért haza. Mariann tanti annál vidámabb volt. Egyre-másra sütötte az omlós linzereket, belénk gyömöszölt minden ehető holmit. Sétára vitt bennünket, gondozott és csókolgatott, különösen Jolánka húgomat. Egy ízben piros selyem ruhácskát vett neki, apró bébé-kalapot és selyemcipőt. Nagyon szerette s szépet és a finomat. Kezében finom csipkék és lehelet puha hímzések hajladoztak állandóan.

- A stafírungom – mondta vidáman. És horgolt és hímzett rendületlenül.

Egyszer aztán véresek lettek a csipkék. Mariann tanti vére piroslott rajtuk. Akkor elfelejtett nevetni anyánk húga és üres szemekkel alkonyatig nézte az ablak közelében álldogáló Nepomuki János szobrát. Ősz volt ekkor, a hatalmas gesztenyefák barnán és lombtalanul zörögtek.

- Nekem nem virágzik többet – sikoltott hirtelen és mi ketten a húgommal felvacogtunk a sötétes, csendes szobában.

Tisztl doktor járt most a házhoz. Sokat nevetett ez az ember. Magas volt és széles vállú. Ha tehette, mindig meghúzta a fülünket. Mariann tantit megölelgette.

- Tavaszra menyasszony lesz magából – mondogatta. De mi bizalmatlanul néztünk rá, mert Mariann tanti olyan keskeny lett immár, mint az árnyék és hetek óta ágyban feküdt. Meg azt is jól hallottuk, hogy nagyapánkat félre hívta a vidám doktor.

- Mielőbb elküldeni délre – mondta keményen. – Nem lehet várni. Nagyapánk hangtalanul bólintott. Sötéten és kétségbeesetten nézte ő is a lombtalan gesztenyefákat, amelyek felett már sűrűsödtek a hófelhők. Nagy csend volt most a szobában. Végül is a doktor megtörülte fényes szemüve-gét.

- Van pénze, Kovacsovics?

Nagyapánk elvörösödött.

- Hát bizony…

- Mert ha nincs, szerzek – mondta gyorsan a doktor. – Magaméból is adnék, de kölcsön adtam. De hát ott van a sógora. Ómachtéknak annyi a pénzük, mint a szemét.

Nagyapánk hevesen végiglépdelte a szobát.

- Ezt nem lehet. Nekem nem kell Ómacht Gyurka pénze. Inkább eladom a szőlőt.

Itt aztán megállt nagyapánk, mert módfelett szerette szőlőjét. Naphosszat dolgozott benne. Ültetett, kapált, kötözött odakünn. Minden tőkét ismert. Büszkesége volt a szőlő. A bora legelső volt a határban. Nála kezdték az ügynökök a vásárt. Mindenki tudta ezt róla. Mindenki tudta a szőlő iránt való nagy szeretetét, a Tisztl doktor is. Ez a vidám, széles nevetésű ember most komolyan, majdnem komoran hallgatott.

- Hát már nincs egyéb, csak a szőlő?

A szőlő meg a ház – bólintott nagyapám. – A szűrszabóságnak lassan vége. Kabátot hordanak a parasztok, meg a pásztorok. Városi módi, úri ruha járja köztük. Két év óta mindössze négy szűrt adtam el, pedig minden vásáron ott voltam. Készből élünk. A gyerekeket sem küldhettem az apjukhoz, mit csináljon velük az a szegény özvegyember.? Meg Mariann sem engedné.

- Persze, persze – dörmögött a doktor. – Jolánka hallgathatott volna a jó tanácsra. Most talán ő is élne, meg a vagyon is megvolna. Az Ómacht fiú még most sem házasodott meg.

- Mit tehettem volna, - vonta vállát tehetetlenül nagyapánk – mikor úgy szerették egymást? Beszélhettem én nekik eleget! Gondolja doktor úr, hogy nekem tetszett az a házasság? De hát olyan verseket írt a vőm, meg olyan leveleket, akár egy professzor. Tudós ember az, okos ember az. Jolánka belehalt volna, ha nem adom hozzá. Mondtam is neki: nekem ne panaszkodj soha, ha bajod lesz. Adtam neki szép stafírungot. Berendeztem lakásukat. Az istállóba teheneket, lovakat állítottam. Ne kezdjék szegényen. Nem is panaszkodtak soha, nem is kértek soha semmit. Csak másoktól tudom, hogy bizony nehéz sorsuk volt. Mert mi fizetése van egy tanítónak? A vőm, szegény, még könyveket is írt, hogy jobb sorsuk legyen. de tőlem sohase kértek semmit. Még a lányom betegségéről se tudtam, csak mikor meghalt. Azért nem panaszkodhatom a vőmre se. Büszke ember volt. Csak a szegénységet nem tudta megváltoztatni. Az én Jolánkámnak, akinek itthon egy gombostűt sem kellett megmozdítania, bizony keményen dolgoznia kellett. Pedig gyenge volt. De hát, mit lehet tenni a sors ellen?

Így világosodott előttünk szüleink élete: a titok, amely anyánk emlékét körülvette. Nekem apámra kellett gondolnom, a redős drága homlokára, amely mögött nehéz, súlyos gondok dübörögtek…

A doktor kalapját kereste.

- Hát nézze, Kovácsovics, holnapra szerzek pénzt magának…

Estére – szürke, komor novemberi este volt – betoppant hozzánk Ómacht Gyurka nagybátyám. Magas, feketeszemű, keskenyszájú ember volt a rokon. Az arca erősen sápadt volt, a hangja tompa és színtelen, hiányzott belőle a mi családunk szívélyessége, meleg vidámsága és gondtalansága. Különben is kevés beszédű ember volt. Mindig hallgatag és kegyetlenül szomorú. Valamely titkolt, mélységes gyűlölet lobogott a fekete szeme mélyén és kaján mosoly bujkált a szája mellett. Gyümölcsöt meg cukrot nyomott a kezünkbe, de nem volt kedvünk hozzányúlni az ajándékhoz. Különösen Jolánka húzódott módfelett tőle, pedig szemeit alig vette le kishúgomról. Sőt, akárhányszor magához húzta és megcsókolta.

- Egészen az anyja – dörmögte nagyapánk felé.

Mariann tanti köhögése áthallatszott a szomszéd szobából. erre a mély, sípoló hangra összehúzódott Ómacht Gyurka szeme.

- Hát ő is? Szegény János bácsi!

- Az Isten adta őket – motyogta nagyapánk.

A rokon bólintott csendesen.

- Azért jobb, ha az ember nem házasodik. jobb így.

A beszélgetés nem akart megindulni köztük. Nagyapám sohasem szerette ezt a a gazdagodó, dölyföd családot, kerülte a rokoni kapcsolatokat. Titkos versengés volt köztük az elsőbbségért és ebben a néma küzdelemben láthatólag nagyapám maradt a győztes. Az Ómacht család lehetett gazdagabb a faluban, de népszerűbb és szeretettebb sohasem tudott lenni Kovacsovics Jánosnál.

Időközben bort hozott az asztalra az egyik Gindl lány.

- A színéről látom, hogy versendi – mondta Ómacht Gyurka.

- Versendi – bólintott nagyapánk és lassan töltötte ki a szép sárga rizlinget.

- Szép szőlő a Kovacsovics szőlő – fűzte tovább a szót a rokon.

- Szép szőlő – sóhajtott nagyapám. – Szép szőlő, de nem sokáig lesz Kovacsovics szőlő.

Ómacht Gyurka szeme felvillant.

- Talán eladó lesz?

Nagyapánk elfordult tőle.

- Eladó – mondta röviden. És olyan kemény volt a hangja, olyan rideg és dübörgő, hogy sírni tudtunk volna tőle.

- De hát igyunk – szólt kis idő múlva. Koccintottak, aztán újra hallgattak. Gyurka bátyánk megropogtatta ujjait és megsímította fekete bajúszát.

- Ha eladó a versendi szőlő, én megveszem.

Felugrott most nagyapám. Két derűs, derűs kék szeme feketén csillogott és a nevetős szája dacosan vonaglott. Rácsapott öklével az asztalra. A poharak táncoltak és mi ketten a húgommal ijedten húzódtunk a fehér kályha mellé.

- Te bizony nem veszed meg – kiáltotta. – Nem nektek neveltem a szőlőmet. A Kovacsovics szőlő sohasem lesz az Ómacht családé. Inkább elkótyavetyélem Stefan Gindlnek, vagy valamelyik szegénynek, de nektek soha.

- Aztán miért? – nevetett rekedten Ómacht Gyurka. – Azt gondolja, hogy nem tudjuk kifizetni? Hát nézze, itt hoztam az aranyakat érte. Aranypénzben fizetem ki a szőlőjét. Holnap akár küldheti Mariannt a tenger mellé.

Nagyapánk meghökkent.

- A doktor mondta, ugye?

- Az mondta. Az mondta, hogy nincs pénze és a szőlőt akarja eladni.

- És te mindjárt felszaladtál, hadd lássa a vén Kovacsovics, hogy Ómachték egy szóra kifizethetik a versendi szőlőt. Mindjárt pénzt is hoztál hogy lássam. Aranyat hoztál, Ómacht tímár aranyait. Apás aranyait, aki egész életén fösvénykedett, kuporgatott, mert elsőbb akart lenni nálam.

Nagybátyánk megrántotta a vállát.

- Még maga haragszik ránk – rikácsolt az ő színtelen, fakó hangján. – Maga elfelejti, hogy megcsúfoltak minket. Hogy megcsúfoltak engem.

Nagyapám összevonta szemét.

- Miért emlegeted ezt? Én tehettem róla?

- Igenis tehetett – ugrott fel lihegő szájjal Ómacht Gyurka. Parancsolhatott volna a lányának. Jolánka a menyasszonyom volt, amikor az a koldus tanító idejött a faluba. Mindenki nevetett rajtam, mindenki csúfolt.

- Hogy Ómacht Gyurka létedre otthagyott az én Jolánkám a koldus tanítóért – villantott nagyapánk szeme- - Azt mondom neked, ne beszélj ezekről a dolgokról, mert megmutatom az ajtót. micsoda apa az, aki összetöri a lánya szívét? Jolánka boldog volt a koldus tanító mellett, ahogy ti neveztétek és sohase jutott eszébe a gazdag Ómacht háza, pedig a tíz körme lekopott a munkában. az a koldus tanító az én vőm és ne beszélj róla, ha jót akarsz. Nem kért az tőled egy gyufára valót se. Ha szegény is, különb nálad, az egész garasoskodó, fukar familiádnál.

- Sohase szívelt bennünket János bátyám – sziszegte tovább a rokon. – Azért tehette velünk Jolánka azt a csúfságot.

- Hát nem szíveltelek – csapott az asztalra nagyapánk. – Ki parancsolja rám, hogy olyanokat szíveljek, akiket utálok. Ha éppen tudni akarod, mindig szégyelltem a veletek való rokonságot, a nagy fukarságotok, fösvénységetek miatt. Hiába van már pusztátok, hiába tiétek már a falu fél határa. Stefan Gindl első legényemet többre tartom nálatok, mert szívtelenek vagytok. Soha egy fillért nem adtatok szegénynek. Soha nem voltatok jók senkihez. Soha nem tudtatok szívből, nagyokat nevetni, csak gyűjtöttétek a pénzt, az aranyakat.

Ómacht Gyurka homloka összeráncosodott.

- Az aranyak legalább megvannak, de a maga vagyona elúszott.

- Hát elúszott – ordította nagyapánk, aztán felkapta egyik székét és a rokon felé tartott. És ekkor éles, felzokogó sikoltás tört a szobába. Röschen rohant nagyapánkhoz.

- Herr Kovacsovics, herr Kovacsovics! – kiabált rémülten. Mariann kisasszony vért hányt, az egész ágy tele van vérrel.

Nagy csend következett most. Aztán futkosás kezdődött a házban. A kapuboltozat döngött, dübörgött, az ajtók csapódtak. Az istállós Gindl fiúk Tisztl doktorért szaladtak. A többiek velünk együtt Mariann tanti ágyát álltuk körül. Nagyapánk homloka gyöngyözött. Szemeit elfutotta valami nehéz fényesség és simogatta egyre Mariann tanti szép, puha barna haját.

- Ne sírj, ne sírj…

Ómacht Gyurka az asztal előtt állt, kezében az aranyakkal. Nem tudott mit kezdeni velük e percekben, csak markolta őket ügyetlenül. Később a doktor elküldött mindenkit Mariann tanti mellől és sokáig csendben kellett maradnunk. A fekete óra egymásután kakukkolt. Az ablak alatt suhogtak az őszi szélben a fák, amikor végre nagyapánk mellé lépett Tisztl doktor és erősen megmarkolta az öreg vállakat.

- Herr Kovacsovics, nem kell már eladni a versendi szőlőt. Kár volna a szőlőért, már úgyis hiába.

Nagyapánk feje ekkor megbicsaklott. Szótlanul ráborult az asztalra. Senki nem talált most szavakat, senki nem beszélt. Mindenki fázott, didergett, hallgatott és figyelte Mariann tanti nehéz, sípoló, vérben elakadó lélegzését.

Ómacht Gyurka lassan megindult a doktor után. Két markában szorosra fogta a zacskót, amelyben az aranyak voltak, úgy sompolygott ki a házból csendesen és sunyin.

 

                          

 

 

       AHOL VÖRÖSMARTY MELEGEDETT, ÍRT ÉS IMÁDKOZOTT

 

     Bükkösdön, ebben a kőbányájáról is ismert mecseki községben fiatal és koros férfiak, buzgó és lelkes asszonyok fáradoznak a műemléktemplom helyreállításán. A templom közel 200 éves, hat évvel később épült, mint a vele szembenálló emeletes barokk kastély. Bessenyei György egykori testőrtársa, Petrovszky János Zsigmond építtette mindkét műemlék épületet, mégpedig a világhírű Fischer von Erlach bécsi építész tervei szerint.

Petrovszky fogadalomból építtette a templomot. Testőr korában valami zendülés közben a krónikaíró szerint, úgy menekült meg a haláltól, hogy a puskagolyó fennakadt az ablak alatt álló Nepomuki Szent János vállán. Petrovszky azután nemcsak kastélya kápolnájában, hanem a plébánia-templom oltárképén, a patakhíd mellett és a szőlők aljában több emléket emeltetett védőszentje tiszteletére.

A kastély ma leányotthon és Baranya megye legszebb műemlékei sorába tartozik. A templom is olyan szép, hogy szinte észre sem vesszük a szemmel látható veszélyes romlásokat. A plébániatemplomhoz négy fília tartozik s ezek fehérvasárnap tették meg felajánlásaikat a plébániatemplom megújítására. Ezt a templomot ugyanis majdnem úgy szeretik, mint a maguk falujában épülteket.

A plébánia maga is barokk műemlék: mángorlós mosóházzal, szabad tűzhellyel, szelíd ámbitussal. Kálló József plébánosnak gondja lesz arra, hogy az ősi plébánia elkerülhetetlen restaurációjában is megőrizzék az épület múltbéli báját.

A plébánia egyúttal emlékmúzeum is lehetne. A Historia Domus feljegyzése szerint ugyanis 1825-ben nagy költőnk, Vörösmarty Mihály, Pestbudáról Szigetvárra látogatott és utána hosszú pihenőre Bükkösdre érkezett a költészetet kedvelő Tesslér László plébánoshoz, akivel börzsönyi nevelő korában, a bonyhádi plébánián kötöttek halálig szóló barátságot.

A költő szavait idézve: „A fázékony őszben jó barátom szelíd, zöld kályhája mellett melegedve kezdtem Zalán futásának történetét s lelkemet feszengető sorait írni:

                Megjön az éj, szomorún feketednek az ormok, az élet

                Elnyugszik, s a fél föld lesz nyoszolyája; de engem

                Felver az elmúlt szép tetteknek gondja… „

De arról sem feledkezett meg, hogy Tesslér plébánost egykor megkezdett fordítási terveire figyelmeztesse, különösen Schillert illetően.

„ E melegedés és írás közben én imádkoztam is otthonodban, akár felejthetetlenül szép templomodban… ”

Tesslér azonban nem tehetett eleget Vörösmarty biztatásának, mert a szabadságharcban tanúsított magatartásáért 1949-ben fíliabeli szőlőjében bujdokolva, osztrák katonák golyója érte.

 

                                                

 

 

                                       U T O L S Ó  É N E K

 

    Tanító volt az apám, aki fatal korában egy kis faluban kántoroskodott is. Ebből az időszakból, gyermekkorunk édességéből szikráznak fel azok a deres decemberi reggelek, mikor Izsák néni - szomszédunk és háztartási segítőnk - megverte ablakunkat és felébresztett meleg álmunkból.              - Ne aluggyon, Mester úr, ébreggyen, mert roráté lesz. Havazik is, hát aggyák ki a templomkulcsot.                                                                    Édesanyánk - sohasem értettük, miként cselekedte ezt - azonnal, türelmetlenség, ásítás nélkül ugrott ki ágyából és cseppnyi didergéssel teljesítette Izsák néni kérését.                                                                    Tessék, csak siessenek, nehogy megfázzanak! Mindjárt jön az Uram is...      Apánk roppant ásítással, dünnyögve emekedett párnái közül és mosdás, öltözés közben, rekedtesen, összehúzott szemekkel énekelgetett:                 - Haar-ma-toozzatok...                                                                            Ahogy a következő szóhoz ért, hangja megbicsaklott, mire gyorsan köhögött.                                                                                                  - Itt mindig fals Neked - mondta anyánk, de nem nevetett, hanem szelíden, érthetetlen lágysággal és biztonsággal fejezte be a kezdett dallamot:                                                                                                    - Égi magasok!                                                                                       Gyertyafény libegett a szobában, de sárgás homályban is láttuk szép, sötét szemeinek csillogását, puha arcán az áhítat sugárzását.                          - Hát igen - dünnyögött apánk, - nekem van kántori diplomám, de te úgy tudsz énekelni, mint az énekes madár. És sohase hamisan...                      - Mert nem szeretsz énekelni - mosolygott rá anyánk. Azért tanultad meg, mert hozzátartozott dipomádhoz, de szívesebben tanítasz, írsz meg vitatkozol. Azért lesz fals az éneked, mert akkor is zekre gondolsz.                   Apánk közönyösen megvonta vállát és öltözködés közben megcsókolta anyánkpuhán fénylő sötét haját.                                                                    - Meg egy kicsit botfülem is van!                                                           Ezen - világos csendüléssel hallatszik az évtizedek mélyéből is - mindketten nevettek. Anyánk meg is rázta apánk széles vállát:                      - Hát bizony, az eljegyzésen meg az esküvőn is nevettek rajtad a vendégek, amikor rákezdted, hogy "Édesanyám ha bejön Egerbe..."           Már a második taktusnál falsra vitted az áriát! Mondták is a vendégek, hát Jolánka, te is jó kántort választottál magadnak, hiába vagy príma szólista, hamisba visz ez téged is.                                                                              Nevetésük - akár életük - visszahozhatatlan távolságba hullott, csak apánk hangjának mélye emelkedik magasra vissza.                                         - Azért szeretem a zenét, ha másra is gondolok mellette. És még egyetlen rorátét, egyetlen litániát sem múlasztottam soha. Ők, derék falusi népünk, nem is veszik észre, ha rosszul intonálok, mert nem is az én hangomat akarják hallani, hanem csak ők kívánnak énekelni. Ez sz én szerencsém, édes Jolánkám, mert ha nem is tudok énekelni, jó kántornak tartanak.

                                                  *

     Kántorkodása, az éneket, a zenét diploma nélkün is hibátlanul visszaadó fiatal anyánk életével véget is ért. És a bányatelepi iskola vezetésére kerülve, kórusi működéséről már csak a társaságban, " fehér asztal, piros bor" mellett emlékezett.                                                                                 Az időtől már Mamika volt velünk édesanyánk helyetteseként és ő is, akár az "igazi" - kántorfamília szülötteként - szépen és hibátlanul énekelt. De apánk akkor sem kapott kedvet s csak igen ritkán próbálkozott egyetlen énekéhAGYDvel: "Édesanyám ha bejön Egerbe..." Ilyenkor Mamika rokonai és barátai fülükhöz kaptak és poharat ragadtak.                                               - Hagyd már abba Kálmán! Már úgyse vagy kántor...                                 Apánk mülönben sem énekelte volna végig at egész dalt. Ahogy a második mondathoz ért: " A kaszárnya udvarán nézzen be!" elhallgatott, arca elé emelte vékony kezét és úgy borult pohara fölé, mintha zokogott volna.                                                                                                          Mi gyerekek tudtuk, éreztük, hogy gyorsan elszállt fiatal anyánkra gondol ilyenkor és esküvőjén is mindig elvétette ezt a dallamot. Mamika háta mögött titokban megsímogattuk vállát és éreztük, hogy délceg teste végigremeg tenyerünk alatt.                                                                           - Nem nekem való - hallgatott el végképp, szemét összehúzva. - Jobb nekem az iskolám, az íróasztalom, meg a vitáim...                                           És hosszú életén át hűséges volt mind a háromhoz. Iskolai tanításon kívül - bár az időben nem volt kötelező - önkéntesen, belső kényszertől hajtva, faluról-falura járt rossz időben, sárban és fagyban, gyalog és szekéren s "szabadelőadásokat" tartott a minden kulturális lehetőségtől távolmaradt falvakban. Esténként késő éjszakáig írta tankónyveit, forró politikai cikkeit, melyekkel soha egy fillért sem keresett és általuk mások, nála kisebbek, de ügyesebbek képviselőséget, társadalmi érvényesülést szereztek. Az alkotás, a cselekvés forróságát kívánta csupán és nem érdekelte a nyomában járó "jószerencse"!                                                     - Javíthatatlan idealista - hallottuk felőle rokonok és jóbarátok között. "Szerencsétlen flótás..."                                                                                 S mert külső élete ezeket a vélaményeket igazolta, hát vissza vonult a maga belső világába és öregségére teljesen el is csöndesedett. Csak néha - akárcsak a gyóntatószék rácsához térdeplő - kapta arca elé kezét s zokogásként feltörő kínnal mentegette magát:                                               - Nekem ezt szabták! Mint a hangom a torkomban, terveim is félben maradtak. De azért végeztem, amit rámbíztak: tanítottam és írtam és éreztem, hogy semmi sem volt hiábavaló!                                                      Felnőtt rokonok és barátok között a gyermekeket dédelgette ez időben s forró politikai viták helyett versekre, imákra, mesékre tanította őket. Volt úgy,hogy hasra feküdt előttük és azok hátán mászkáltak, avagy vállain hintáztak. Csak nem énekelt nekik soha, amiért kegyetlenül körülvisongták: Mert nem is tudsz Körikálmán. Mert neked botfüled van, azt se tudod,hogy "Édesanyám ha bejön Egerbe..."                                                                   holott ez igazságtalanság volt! Hiiszen a gyermekhad zenei tanulmányait gondosan ellenőrizte s at elhibázott taktusnál ujjukra koppintott. Hogy éneke mégis hamisba- ahogy édesanyánk mondta: falsba váltott, nem tudádának hiányában, de belső érzelmi útvesztőkben kapta a "gikszert"                      Mert, magyarázta a gyermekeknek, amikor én azt kezdtem énekelni, hogy "Harmatozzatok égi magasok...," öröm is meg bánat is szorította a szívemet . Sírni és nevetni is tudtam volna egyszerre és egyik sürgette a másikat... Ha meg azt kezdtem, hogy "Édesanyám ha bejön Egerbe" -mert ot katonáskodtam - akkor az Ómamát látom, aki kikor meglátogatott engem Egerben, elsírta magát, hogy "hová tették édes Kálmán fiam, azt a szép, fényes fekete hajadat?" mert bizony, rövidre vágták azt...                        Emlékezésein azonban sem a gyerekek, sem a felnőttek nem lágyultak el, inkább csúfolódva nevettek:                                                                      - Csak ne mentegesse magát! Vallja be, hogy soha, soha nem tudott hibátlsnul énekelni!                                                                                      Akkor, amikor ennek ellenkezójét bebizonyította, névnapját ültük, szép októberi családi ünnepünket.                                                                        Az időben már erősen soványodott, léptei bizonytalanokká váltak. Hallgatása némaságnak tűnt, de okos szemei még felcsillantak, ha arról beszéltünk, hogy pártjs győzni fog...                                                              Kedvenc ünnepi ebédjét, a ropogósra sült kacsapecsenyét és a túrósrétest elfogyasztva ki-ki emelte poharát és lelkesen rákezdték az örök névnapi köszöntőt: "Éljen soká! Éljen soká !" Ő kissé remegve kereste poharát, de frissen körül koccintott mindenkivel. Ahogy a köszöntő-dallam tova gyűrűzött egyszerre dúdolni kezdett.                                                      - Hagyd, - legyinettek körülötte elnézően -, ne erőltesd Kálmán. Ha hetven évig nem tanultad meg, mostmár úgysem érdemes...                           Akkor eéhallgatot és körülnézett. Cigarettáját lassan elnyomta a tálcában és bólintott. Utána mindenkitől elfordulva, meredten, csaknem mozdulatlanul az utcára nézett, roppant ijesztő figyelemmel, hogy tekintetét mindenki követte.                                                                          - Jön valaki ? Látsz valakit, Kálmán ?                                                         De odakint seki sem mozdult, csak az eperfák lombja rezdült és a toronyóra verte a délutáni hármat. éakkor, ahogy az óraütés tovarezdült, hirtelen felemelte fejét. Széméből éles, csaknem kemény sugár villant s arcán győzedelmes forróság bíborodott. Mamikához fordult. Riasztóan idegen, kisfiúsan vékony hangon szólalt meg:                                                  - Szabad akkor most nekem énekelni ?                                                      A vendégeknek és Mamikának arcán is nevetés kísértett, mégis mindenki riadtan kapott apánkhoz:                                                                  - Te? Minek Kálmán?                                                                               Ő makacsul összeráncolta homlokát és szepegő kisfiúként, sírósan elnyújtva megismételte a mondatot:                                                               - Szabad akkor most nekem énekelni ?                                                    Mamika hirtelen szorosan melléje állt és a gunyorosan figyelő vendégek kötött izgatottan apánk homlokára símitott. Láttuk tenyere nyirkos lett ls remegett.                                                                                                    - Hát énekelj Kálmán! Énekelj, ha kedved van!                                          És ő nagyot nyelve, diadalmas sóhajtás után énekelni kezdett. Egy furcsa, együgyűnek tűnő dalocskát, melyet sohasem hallottunk tőle sem a gyemekek, sem a felnőttek között, de most mondta, sorolta, danolta teljesen hibátlan könnyedséggel és egyszer sem váétott "falsba"...                                                " Ingyom, bingyom mammama                                                                    Zsufenyafe tácsi                                                                                      Ez a pohár neked jár                                                                                 Kedves Dominári... "

    Sem a szavak együgyűsége, sem a dallam monoton egyhangúsága nem keltett derűt. Először Mámikánk, utána vendégek kaptak arcukhoz és törölték el felcsillanó könnyüket. Ő azonban győzedelmesen, körülforgatta köztük poharát, de nem tudta többé vendégei felé emelni, csak fulladozva, bugyborékolva dadogott:                                                                               - Ugye, hogy tudtam? Hogy még most is tudom?!                                     Aztán kezei lehullottak a pohárról és lenyúltak az asztalon, szorosan egymás mellett, mintha iskolapadban ült volna, míg egyszerre vacogni kezdett:                                                                                                     - Fázom - mondta didergő dadogással, - nagyon ffázom..                           - Menjetek orvosért! - sikoltott Mamika és sz ünnepi asztaltól felkelve megbontotta az ágyat. - Siessetek..! Hát nem látjátok, valami történt vele? Siessetek!                                                                                                   Amikor az orvos jött és apánk már ágyban feküdt szorosan lecsukott szemmel, vacogó didergéssel, nagynénénk, apánk testvére sírdogált ágya fölött.                                                                                                         - Öt éves lehetett, amikor ezt az éneket hallotta. Akkoriban nagygyakorlat volt városunkban és a Főtéren bosnyák katonák tanyáztak sátraik mellett. Öregek, gyerekek mind ott ácsorogtunk és néztük őket, amint tüzet raktak és a tűzön kis rézbográcsokban birkahúst főztek. Míg a hús főtt, a katonák odaültek a tűz elé és vaskanállal ütögetni kezdték a bográcsokat. Kálmán megfogta a kezemet, fölnézett rám, aztán így szólt: Ugye, milyen szép muzsika ez, Katica ? Hallgasd csak. És ahogy a katonák verték a taktust a bográcsokon és énekelni kezdtek, Kálmán is énekelt és meg is tanulta tőlük a dalokat, ahogy értette. Mikor már sötétedett és yz őrök haza kergettek bennünket, otthon is elénekelte. Másnap reggel amikor csend lett a városban és a katonák elvonultak, többször aztán nem tudta elmondani... És most, hetven év után mégis?!                                                 - Csak énekelj Kálmánom - mo dta Mamika sebesen, míg tenyere között szorongatta apánk furcsán lelógo jobbját és elfordult felhőzött arcunktól. - Ugye kedves doktorunk, szabad neki ?                                           Apánk azunban makaccsul hallgatott és mndegyre lecsukódó tekintetébe zárta gyermekkorának tüzesen visszacsengő emlékét. Az orvos többször felemelte pilláit, érverését tapogatta, hallgatta szíve dobbanását. Apánk hosszú ujjai tapogattak paplanán, mintha billentyűket keresett volna, míg csukló, zokogásszerű hörgés bugyborékolt szájából. Akkor az orvos átsímított arcán és vállat vonva bólintott.                                              - Hát igen - mondta ki félig sóhajtva, félig tehetetlenül rémült ijedelmünket látva. - Agyvérzés. Akkor indulhatott meg benne, amikor énekelni kezdte azt a kis dalt, de nem azért.                                                 Apánk ujjai erre megcsöndesedve elnyúltak takaróján, szája csüggedten lebiggyedt és közönyös idegenként meredt valahova igen messzire.                 - Akkor most meghal? - sikoltottuk egyszerre orvos és apánk között. - Vajon most, ezen a napon, amikor énekelt is ?!                                               - Még nem - takarta be állig az orvos. - Látja milyen szabályosan lélegzik és szívdobogása is rendben van. Csak a szelleme, hát az bizony...        De nem tudott semmi vígasztalót mondani számunkra, míg zokogásba törtünk.                                                                                                     S ezért volt, hogy amikor hosszú hónapok után teste is elcsendesedett, megadóan zártuk le szép, de üressé vált szemeit.                 

 

 

 

 

---